browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Éhezés Japánban (Cusima, Hitakatsu)

Posted by on 2012-09-24

“Jaj, megint mentek Japána? Úgy irigyellek benneteket!” “Ha lehetne cserélnék veletek, állítólag olyan csodálatos hely!” “Japán régi vágyam, szeretnék oda eljutni!”. Általában ilyen gondolatokat kaptam másoktól, amikor szóba került a mi ki “kényszer-utunk”. Természetesen nagyon izgalmas volt ez az út, hiszen nem egyszer említettem már, hogy a spontán dolgok okozzák a legnagyobb örömet, és a legjobb emlékeket. A jó szó alatt persze nem mindig a kellemest kell érteni, mert az utazást mindig fűszerezik olyan dolgok, amelyek akkor ott nagyon kellemetlenül érintik az embert. Visszagondolva viszont csak mosolygunk és a szép dolgok mellett eltörpül az elviselt kín. Nos, ilyen volt a cusimai kalandunk is.

Busanban (még Koreában) a hajó indulás előtt 1-2 órával ettünk. Azt hiszem csak egy gyors hamburgerre volt idő a GS25-ben. Tudom, egészségtelen, de néha az embernek elege lesz az állandó egészségesnek mondott kimcsiből és egyéb természet adta táplálékból. Ilyenkor jön képbe a 20 másodperc alatt a bolti mikróban megmelegíthető előcsomagolt hamburger, melyet 1000 wonért vágnak az emberhez. Ez még 200 forint sincs és sokszor még egy dobozos Fanta hasonmást is kapunk hozzá akcióként. Nos egy ilyen étellel a gyomrunkban nyugodtan hajókáztunk mi Hitakatsu kikötőbe. Útközben sikerült elaludnunk és az utazás unalmas részét, a partokhoz közelítve az utastársaink mozgolódása törte meg.

Érdekességszámba megy szerintem a szinte függőleges telken való kertészkedés:

… aztán az ember elbámészkodik és kezdi felfogni, hogy “szerencsére” nemsokára egy másik ország földjére lép. Amikor ez ember vízumturizmusa kényszerül, akkor ez elég jó hír. A rossz hír viszont az, hogy megyünk az ismeretlenbe, hiszen nem tudjuk hol fogunk aludni. Rendben, vészhelyzetre még ott van nálunk a gyorsan összeállítható sátor és egy földre teríthető takarószerűség is.

Következik a vám. Előtte persze már egy ideje előszeretettel alkalmazzuk a repülőgépről való leszállásnál megszokott szokásainkat: szinte utolsónak állunk fel a helyünkről, mert menjen csak akinek sietnie kell. A sietésnek semmi értelme, mert az ember csak eltapossák. Sosem szeretem azokat a módszereket követni, amiket a tömeg nagyobb része, ezért inkább várunk. A hajóból kiszállva a személyzet elbúcsúzik és mint a vágóhídon a marhákat beterelnek minket egy könnyűszerkezetes épületbe. Itt sorokba rendeznek minket, és közben tiszta a képlet: a belépéshez szükséges technológia jelen van, de az épületben csak a legfontosabb dolgok találhatók. Kicsit vicces ez a kis vámos épület, de a célnak megfelel.

A folyamat gyorsítása érdekében 1-2 vámos idősebb hölgy (igen közel lehettek a nyugdíjhoz) mindenkihez odamegy a sorban és átfutja az országba való belépéshez kitöltött papírjainkat. Ezeket ugyebár még a koreai kikötőben megkaptuk (aki pedig ott elmulasztotta volna, még a hajón is kaphatott ilyen nyomtatványt), és ki is töltöttük. És itt jön be az előre általam “tudtam”-nak titulált szituáció, miszerint a CAMPING NEAR DE BEACH mint szállás nem felel meg a precíz japán hatóságoknak.

- Jó, de mi a kemping neve? – kérdezi a hölgy.

Erre mi csak vállat rándítunk és próbáljuk tudomására hozni, hogy lényegtelen a kérdés, mert van sátor, és a szándékot nem a név határozza meg.

- Rendben, de mi a kemping telefonszáma? – köti az ebet a karóhoz, amire már tényleg nem tudok mint mondani és míg ő továbbhalad a sorban, addig én előkapom a mobilom és kimásolom az egyik kedves olvasó (név szerint 杏桃来春) által megadott szállodákat. Hogy mindenki boldog legyen beírjuk az Umeya hotel nevét és telefonszámát, ami a visszafelé haladó hölgyet elégedettség érzésével tölti el.

- Á az Umeya, az mindjárt más. – önti szavakba a tisztázott szituációt.

Időközben ránk kerül a sor és a már Koreában megszokott ujjlenyomat szkennelés és gyors fotózást követően beütik a 90 hónapos vízumokat az útleveleinkbe. Margóra itt jegyzem meg, hogy a minap azt hallottam, hogy Japánban ezt huzamosabb ideig (persze mi csak napokat tartózkodunk a felkelő nap hazájában) háromszor lehetne eljátszani. Persze ez csak egy mendemonda és akkor hiszem el, ha hivatalosan is leírva látom valahol.

Következik még egy rutin csomag vizsgálat, aminek hála a gondosan elcsomagolt ruhákat ugyanolyan kis területet elfoglaló állapotba már lehetetlenség visszagyömöszölni a hátizsákba. Mindegy, csak legyünk már túl ezen. Valahogy nekem a véremben van a hivatalos közegek ellenőrzésén való mihamarabbi “legyünk túl rajta és menjünk innen” érzés. A történet viszont itt nem ér véget, mert az egyszerű épület ajtaján kiérve egy karszalagos japán rendőr ugrik elénk. A karszalagját mutatva elmondja, hogy ő egy rendőr és kérdéseket fog nekünk feltenni. Kicsit meglep, hogy mi jöhet még (netán egy tűzoltó?), de válaszolunk a kérdéseire, amelyek az országba való belépésünkhöz szükséges nyomtatványon is rajta voltak már: Minek jövünk? Meddig leszünk? Hol szállunk meg? Mi a foglalkozásunk? Nyilván egy terrorista, aki egymaga jött elfoglalni ezt a szigetet ugyanolyan értelmes válaszokat adott volna mint mi, tehát a szerv jelenlétét és tevékenységét nem is értem. Lényeg, hogy megköszöni az időnket és szabadon mászkálhatunk Cusima szigetén.

Világossá válik, hogy itt bizony internet nincs egy szál se, így a szerencsére offline üzemmódban működő Google Maps térképemet még segítségül vehetem. A sziget korántsem olyan nagy, mint amilyennek képzeltem és kiderül, hogy Hitakatsu városkából nem egész negyed óra alatt ki lehet sétálni. Gondolom érezhető milyen méretű településről is volt szó. A térkép alapján elképzeltem azért egy kisebb várost, de szerintem ez inkább egy falunak felelt meg. Akkor ez nem volt vicces.

Az alábbi térképet segítségül véve, egyértelmű volt, hogy ha a hajó minket az alul látható kis öbölben rakott le, akkor északnak kell mennünk. A kis öblöt meg kell kerülnünk (persze gyalog, mert Japánban mindenki óva intett, hogy a taxi az nagyon sokba kerül, no meg kell az a ki séta is). Az öböl felett közvetlenül egy fehér homokos strand található, mellette szállással. Az én elképzelésem szerint ez lesz a strand és az pedig a kemping. Nem kell tehát mást tennünk, mint az öböl menti úton körbesétálni és eljutni az öböl északi felére.


Nagyobb térképre váltás

Szerencsére fotózni volt mit, meg azért csak érzi az ember, hogy Japánban van. Előbb utóbb leesik, hogy egy-egy autó az út másik oldalán közlekedik. Hitakatsu a közlekedés tekintetében szellemváros szintjén van. Ha 3 embert láttunk az egész városban akkor sokat mondok. Minden kihalt volt, de nem olyan szinten, hogy azt érezzük, itt nem élnek emberek. Dehogy, a nagyon precízen karbantartott és rendezett kiskertes házak tárva nyitva voltak. Az emberek viszont nem voltak sehol. Ha mégis szembejött valaki, az köszönt. Érdekes volt mindez Szöul után, ahol az egy lépcsőházban lakó emberek sem köszönnek egymásnak.

A buddhizmus jelei persze lépten-nyomon fellelhetőek voltak. Erősebben mint Koreában.

A térképre visszatérve (érdemes visszatekerni oda) persze volt az emberben egy olyan érzés, hogy mi van ha mégsem arról a tengerparti részről van szó, hanem az északabbra lévőről. Ha a második verzió az igaz, akkor viszont nem a part mentén, hanem a 182-es úton egyenesen északnak haladva kellene mennünk. Nagy volt a dilemma, de amíg az ember nem tudja meg, hogy a közeli part nem az-e aminek sejtjük, addig nincs második alternatíva. Folytattuk hát utunkat a part mentén.

Mondanom sem kell, hogy az ember azért ilyen séta után igencsak le tud fáradni és az alábbi képen látható tábla “NEEEEEEEEEEM” szavak hangos kiejtésére motiválja a halandót:

A Miuda Beach ugyanis 2.5 km-re volt a tábla szerint. Ettől függetlenül (hála a segítőkész koreai bringás bandának – szerintem csuklottak eleget) továbbra sem tudtam, hogy nekünk milyen part melletti kempingbe is kellene eljutnunk. Nyilván nem gyalogolunk le ekkora távot ha van egy part közelebb is. Folytattunk hát az utunkat jobbra, felfele egy emelkedőn. Közben persze szép képek készültek, de egyre jobban fáradtunk és már körülbelül dél lehetett.

Visszanézés az emelkedőről: lehet mégis balra kellett volna menni? :)

Abból is nyilvánvaló, hogy a sziget annyira azért nem nagy, elég gyorsan megpillantottuk az “alsó” fehér homokos tengerpartot:

Útközben volt is egy emlékmű, ahova még betértünk. Ilyenkor ha fáradt is az ember, arra gondol, hogy sosem lesz itt többet, ezért inkább amit lehet megnéz. Van amikor ez a fajta gondolat képes a nagyon erős fáradtságot is legyőzni. Ennél a résznél egyébként volt egy sas, aki úgy körözött felettünk, mintha folyamatosan minket figyelne.

Ezen a részen méretes rovarokat tudott fotózni az ember:

Szép kilátás volt egy kis öbölre is:

A kis kerülő után elérkeztünk a szállás ikonnal jelölt helyre, ami egy meglehetősen borsos árú panzió volt. Akkora összegbe került volna a szállás egy éjszakára, hogy az átváltott japán yen nem lett volna elég és még a recepción kellett volna egyezkedni, annak koreai won-al való pótlásán is. A recepciós mellesleg a yes – no szavakon kívül semmit sem tudott angolul. Komolyan nem értem, hogy a világban bárhol hogy tud valaki úgy elhelyezkedni egy szállodában, hogy nem beszél angolul. Kívülről azt hisszük, hogy a japánok nagy része ért és beszél angolul, de ennek ellenkezőjéről ismét sikerült meggyőződnöm. Ez van.

Visszaindultunk hát és igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy a kereszteződéshez visszatérve egy 2.5 kilométeres túra vár még ránk. Azért lementünk a partra, melynek megközelítése elég komplikált volt. Azért a látványt megérte. Ez a rész egyébként le volt zárva és az elszaporodott tengeri sünök miatt a fürdést is megtiltották ezen a szakaszon:

A partot megcsodáltuk, de nem tudtunk nem gondolni az előttünk álló szakaszra. Nagy hőség volt (dél volt), szomjasak és éhesek voltunk és a fene se gondolta volna, hogy ilyen nagy távolságokat kell bebarangolnunk. Az erdőn át tartó főútra nem volt értelme visszagyalogolni. Inkább a part mentén haladó autóutat választottuk. Az út tulajdonképpen nem is a part mentén haladt, mert jobb oldalt inkább egy sziklafal választotta el a tengert a szárazföldtől. Ez ráadásul egyre meredekebb lett és végül már komoly szakadék volt az út jobb oldalán.

Egy-egy ilyen részen az út és a szakadék közötti szakaszt kiskerteknek alakították ki. Japánban még a kertek is kicsik. :)

Az út bal oldalán síremlékek emelkedtek. Érdekes, hogy ha az ember egy másik kultúrába látogat, az utolsó a temető ami eszébe jut. Cusimán ez nem így volt.

Hosszas baktatás után megérkeztünk egy pihenőhöz, ahol volt WC. Vizet nem mertünk inni a csapból, mert minden felirat japánul volt. A ritkán felbukkanó koreai feliratok, pedig olyan formában használták a szavakat, amelyben azok nem voltak megtalálhatók a szótárban. Feladtuk és inkább nem ittunk a vízből.

A telefonjaink igencsak merültek és a piszoárt vezérlő elektronikát kikötve sikerült töltőre dugnom azokat. Japánban persze más a konnektor formája is, de szerencsére van egy utazó készletem különböző végekkel. Higiéniai szempontból minden rendben volt, mert erre a madár se járt, nemhogy itt álljon meg valaki elintézni a dolgát.

A mobilok töltésének ideje alatt mi is megpihentünk az árnyékban. Persze az éhség és a szomjúság egyre jobban kínozott minket. Ha ezt előre tudjuk, akkor még Koreában bevásárolunk és nem kerülünk ilyen helyzetbe. Ez nagy lecke volt, de bíztunk benne, hogy a kempingben lesz majd élelem.

Utunk további részében egyre szebb helyek következtek. A mi sasunk pedig állandóan felettünk körözött. :) Melindának előadtam a sas tipródását: “Lesz hol ezeknek lakniuk?” – aggódott a magasban. :D

Ha az ember kitűz egy célt és folyamatosan halad az úton, előbb utóbb odaér. Elvileg minden így működik az életben, de én akkor ott Cusimán úgy éreztem, hogy ezt a célt könnyebb volt elérni, mint bármilyen más anyagi, vagy más célkitűzést. Nem figyeltünk oda és egyszerűen megérkeztünk a kempinghez.

A kemping nem volt más, mint egy kijelölt terület sátraknak, főzésnek és mosogatásnak. Kihalt volt az egész, de mégis az volt az érzésünk, hogy biztos van valami felügyelet, vagy törvényes szerv aki ide a senki földjére akkor jön majd ellenőrizni, amikor mi felverjük a sátrunkat. Valahogy nem tudtuk elképzelni, hogy mi sátorban töltsük az éjszakát, akkor sem ha magunkkal hoztuk. Fura érzés volt…

A kemping mellett volt egy üdítős automata. Legalább üdítőt vehettünk volna, de a sors iróniája az volt, hogy csak 10.000 yen volt nálunk, amivel nem tudtunk fizetni. A kín az, amikor a szomjas (és éhes) embert az italtól pár milliméter üveg válassza csak el. :) Akkor persze ez nem vicces szituáció, bár fáradtságunkban már ezen is nevettünk.

Feljebb volt egy szállodának látszó hely, ahova bementünk megkérdezni, hogy hol lehet itt legálisan sátorozni. Ismét egy recepciós aki csak japánul tudott. A mobilján próbálta lefordítani, hogy ez egy SPA szerűség és itt nem lehet aludni (Koreában legalább ezzel előbbre vannak.). :-) Kérdeztem, hogy hol van a vendégház, de ezt sem értette. Elkértem a mobilját, hogy legalább akkor angolul begépelem a szövegem és fordítsa le japánra. Erre ő a fordító mikrofonját kapcsolta be. Érdekes mód a “Where is guesthouse?” kérdés lassabban kimondott változatát már ő is megértette (a mobil nem). :-)

Így találtuk meg a szállásunkat Cusimán, de ez már egy következő történet. :)

7 Responses to Éhezés Japánban (Cusima, Hitakatsu)

  1. Tóthné Fehér Mária

    Ahogy leírtad, annyira plasztikus lett a történet, na meg a remek képek is hozzá segítettek, hogy komolyan elfáradtam, szinte “veletek fáradtam” /?/ a végére ! KIváncsian várom a folytatást !

  2. Forgószél

    Nagyon jól szórakoztam, köszi:)) A mobil töltési eksön pedig EPIC!:)) Cusima pedig, gyönyörű.

  3. Robi

    A sas jelenlétét vehetnéd komolyabban is Teee!:)

    • Váraljay Gabriel

      Egész végig kísért minket, másnap a visszaúton is. Próbálom megfejteni, hogy ez mit jelent. Segíts! :)

  4. Robi

    A ragadozó madarak minden kultúrában magasabb szintek megszemélyesítői pl szent állatok, totemek. Szerintem segítőt, segítséget kaptatok. Ennyi.

    Fura lehet amikor tapasztalod a közvetlen segítség jeleit, betojhat az ember és megfutamodhat. Hirtelen nagyobb felelősségérzettel csinálhatja amit éppen tesz hiszen érzi, szem előtt van. Ez viszont hülyeség mert mindig szem előtt van (max ő maga nem figyel) és mindig játszva de maximális odaadással szabad csak csinálnia amit éppen tesz. Spontán, minimális tervezéssel amibe nem tud kapaszkodni rossz irányú torzítás. Ha nem jön össze, derűsen elfogadva azt és spontán továbbgördítve az adott helyzetet.
    Pl vigyorogva lenni a f. rosszabbik oldalán, ezzel kibillentve a másik oldalon állót, akár helyet is cserélve vele. Megmutatva hogy nem csak ilyen szenvedő szerkezet létezik, sőt. Ha ez megy -ment, mert belefeledkeztetek a természet szépségébe és kiesett a vele járó nehézség > játékként, gyerekként élveztétek a pillanatot – no akkor kaptatok segítséget mert saját világotokban teremtőként viselkedtetek. 0-ból valami jót hoztatok létre saját döntésetekkel, magatokat ajándékoztátok meg a kalanddal.Az ilyesmit honorálják megfelelő helyeken.

    Én ezt hiszem, és köszönöm Neked hogy Te is jó példákkal szolgálsz erre a blogodban, egyáltalán magával a bloggal. Szükség van erre, így tovább!

Add Comment Register



MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>