Gyermekotthon, önkéntes munka

Ma végre elérkezett az a programpont, ami az egyik legfontosabb része az ittlétemnek. Az rendben van, hogy a központ vezetője személyes barátjának tart és ezért szerinte nekem minden jár. Az is rendben van, hogy a központ összes „dolgozója” (ez nem jó szó, mert inkább család) családtagként kezel… de akkor is, szerettem volna én is adni valamit. A központ ahol vagyok napközben viszont nem vár vissza semmit. Ők azt kérik, hogy másnak adjak.

A 10 napos workshop egyik lezáró fejezete az önkéntes munka volt. Ismét a thai gyerekekkel és az ő kísérőikkel indultunk el Szöul egyik távolabbi városrészébe. Most azt mondanám, hogy szegényebb városrész, de rá kell jöjjek, hogy idáig amit még a városból láttam, nem nagyon lehet kijelenteni, hogy ez gazdag, az pedig szegény. Ahol én a legtöbbet tartózkodom, az a városrész menőbb talán, mert itt a Hongik University (Koreai Egyetem), ahol a magyar köztársasági elnök is látogatását tette a napokban. Vicces, hogy miket kreál az élet, de azért azt meg kell jegyeznem, hogy a világ irtó kicsi. A Föld összement, de komolyan. :-)

Bevallom azért ettől a látogatástól egy kicsit féltem, mert nem csak árvaházról beszélünk, hanem egy olyan házról, amelyben sérült gyerekek is élnek. A helyet egy idősebb úr alapította 17 évvel ezelőtt. Az ok, vagyis a motiváció a saját mozgás- és értelmileg sérült fia volt. A sűrűn beépített két szintes ház elég szűknek tűnik elsőre, de ez az úr úgy döntött, hogy alapít egy olyan helyet, ahol segít felnevelni olyan gyerekeket, amelyek nem kellettek a szüleiknek.Nos, egy óra tömegközlekedéssel (metró, busz) megérkeztünk az adott helyre, amely inkább idézi a még technikai robbanást nem megélt Koreát, mint azt a Mega-City-t amit naponta látok. Az emberek az utcán itt is vegyesek. Az egyszerű ruhától egészen a luxus ruhában tipegő gyönyörű koreai nőkig minden van. A városnak ez a része mégis más. A gyermekotthonhoz 30 fokos emelkedő vezet, amit az autók is elég nehezen másznak már meg.

A részletekbe nem nagyon akarok belemenni, de volt ami rám is elég sokkolóan hatott. Az, hogy Magyarországon vannak olyan helyek, ahova a nem kívánt csecsemőket leadhatja az anya egy dolog, de fizikailag én még sosem láttam ilyet. Itt viszont a ház oldalának a falába volt beleépítve egy ajtó, amin a nem kívánt csecsemőt beteheti a szülő.

baby-box - "Ha nem kellek ide tegyél be!" :-((((

Valós életben teljesen más az ilyen dolgot látni. Én bevallom elég közel voltam hozzá, hogy eltörjön a mécses és az egész napom ennek a fényében telt. Most elnézést kérek minden magyar szülőtől, de szerintem az ázsiai gyerekek a legszebbek, mégis van szülő, aki „leadja” őket.

Az ok legtöbb esetben az, hogy tinédzserek szülnek úgy gyereket, hogy az egész súlyával még nincsenek is tisztában. Koreának a sok szép dolgon túl ez is az árnyoldala, ahogy az is, hogy itt mindennapos az, hogy tinédzserek öngyilkosságot követnek el. Az iskolákban általános az, hogy nagyobb csoportok is akár kipécéznek maguknak egy-egy gyereket, aki a lelki nyomást nem bírván véget vet az életének. Persze ilyen mindenhol van, de az arányok Koreát az öngyilkossági lista élére repítették. A legutóbbi baba is tinédzserek nem kívánt terhességének a „következménye”.

A jó hír viszont az, hogy ez még mindig jobb megoldás, mintha egy csecsemőt a kukába dobnak, hiszen itt már biztos és gyakorlott kezekbe kerülnek a kicsik. Ettől függetlenül szomorú az egész és még csak az utcán vagyunk.

az előszobában egy mókás gumiszőnyeg fogad minket

Az alsó szinten három gyerek volt a nappaliban, akik sérültek voltak, mint mentálisan, mint pedig fiziológiai szempontból. Az én ismerősi körömből ismerek ilyen eseteket, de ettől függetlenül szívfacsaró látvány látni azt, hogy az otthon első baby-boxos gyermeke ma már egy 17 éves lány, aki csak a földön tud ülni és az állapotához képest elég jól kommunikál. Nagy dolog volt átélni azt, hogy lehet talán mi sokkal több szeretetet kaptunk tőle, mint amit mi tudtunk nyújtani. Ilyen szituációban az ember meg van illetődve. Természetesen mindent megteszünk amit tudunk, énekelünk, beszélünk hozzá (én meg a koreai szókincsem) :-) stb., de az egész akkor is nem egy mindennapi helyzet. Küszködtem a könnyeimmel és belegondolva nem is tudom megmagyarázni, hogy miért. Ő fel sem fogja, hogy neki nem jó… sőt, gondoskodást kap és lehet boldogabb mint mi. Ettől függetlenül folytak a könnyeim.

Én viszonylag elég gyorsan feltaláltam magam (pedagógus család sarja…), a thai tinédzserek viszont sokkolva voltak. A 10 napos workshop célja, hogy jobb emberekként térjenek vissza a hazájukba, és ezt egy önkéntes munkával koronázta meg a központ. Tény, hogy a 10 nap után senki sem lesz már a régi, mert a meditációk, a programok, a gyakorlatok, minden nagyon pozitív és mély érzelmek irányába terelte a srácokat (no meg engem is).

Mivel gyakorlati segítség is kellett én a felmosást kaptam. Felmostam vagy 3-4 szobát és a mosott ruhát segítettem összehajtogatni. Egy néni ezt csinálta, nekem meg már megy koreaiul a „Segíthetek?” kérdés. (Érzem, hogy azért ragad rám a nyelv, még ha kicsit nehezen is).

A szoba többi két lakója egy nagyon pici kislány, akinek az arcát nem nagyon lehetett látni, mert állandóan lefele nézett, kockázott, stb. Neki bármilyen új tárgyal fel lehetett kelteni az érdeklődését és csendben elvolt.

A szoba másik sarkában egy kisfiú ült tolószékben. Talán ő volt a legsokkolóbb a többi látogató számára, de  a takarítás után mindenki feloldódott. Én is később az egészet már másképp kezdtem látni. Ezt a munkát meg lehet szokni. Most már ez a véleményem.

teregetéskor láttam meg a baby-box belső oldalát :-(

A felső szinten már több volt a teendő is, és elég sok szép baba várt etetésre, akiknek semmi bajuk sem volt. A falon a 21 fős gyerekcsalád képei és azoké akik már elkerültek innen. Többen osztályelsők vagy tae kwon do bajnokok (láttam egy lány képét aki junior aranyérmes már). Az élet szép, de ettől függetlenül ha több felelősség lenne a világban még szebb lehetne.

fotózni nem nagyon akartam, inkább az ő tablójukról csináltam egy képet

A felső szinti konyhában egyébként a személyzet nagyon jókedvű volt. A középkorú hölgyek épp ebédet főztek és „handsome”-nak (jóképűnek) tituláltak és szinte megbotránkoztak, hogy én ne akarjak felmosni, ez Koreában női munka. :-)

Azt kell mondjam, hogy a látottak értékessé tették ezt a napot. Vannak emberek akik vígan élnek, vagy épp azért szomorúak, mert nem jött be egy üzletük a sok közül. Mások meg életeket mentenek és gyerekeket nevelnek fel és adnak nekik egy szebb jövőt.

szerencsére a helynek van elég szponzora és helyi diáklányok is járnak ide rendszeresen babázni

Tudom, hogy amit most leírtam nem nagy dolog, mert ilyet otthon is át lehet élni, de ettől függetlenül úgy éreztem ezeket a gondolatokat – érzéseket is meg kell osztanom.