felhők felett – visszaút Valnciából (Spanyolország) Bristolba (Anglia)

“Ez durva, most van pontosan egy éve, hogy nem frissült a blog. Ezek szerint mégis megszűnt.” – reklamál Adam az egyik olvasó, aki komolyabban lelkére vette ezt a blogot mint én aki elvileg írom. Igen, nem egyszer volt olyan a történelemben, hogy hasonmásversenyeken azok estek ki akikről szólt a verseny… Elkalandoztam… vissza a valósághoz. :-)

A helyzet az, hogy továbbra is szeretem, sőt mi több imádom Koreát, Ázsiát, meg az egész térséget. A stílust, az ételeket, a kultúrát, csak egy baj van, HOGY NEM VAGYOK OTT! Márciusban hoztam egy döntést, hogy visszajövök Európába, mert nem bírtam már a rabszolgasorsot az étteremben, amelyet azért vállaltam, mert Koreában akartam lenni. Jó móka, de akkor sem normális 3 havonta Japánba repülni, hogy ismét vízumot kapjon az ember.

Munka? Koreában normális munkát kapni lehetetlen. Először is ott a nyelvtudás, ami még hagy némi tanulnivalót. Másrészt meg… nem vagyok sem angol sem amerikai, hogy tárt karokkal várnának. A második világháború óta az angolszász kultúra az ami jelent valamit a koreai vezetők, cégek számára. Az, hogy magyar vagy érdekes, de nem lehet pénzesíteni. Nem akar senki magyarul tanulni, kivéve azokat a diákokat, akik azért lettek magyar szakosok, mert nem vették fel őket sehova az alacsony pontszámaik miatt. Bejutni az országba és ott élni pályázatokkal lehet. Jó példa erre Mónika, aki könyvtárosként élhetett kinn 6 hónapot, vagy Éva, aki tudományos kutató révén lehet kinn. Fiataloknak érdekes lehet a working holiday program, amely Magyarországról roppant alacsony pályázati arányt mutat. Ha megpályázod, szinte tuti, hogy mehetsz Koreába és ott is dolgozhatsz. Persze mindennek anyagi vonzata van.

Visszatérve magamra, én ezeket a köröket most nem vagyok hajlandó már megfutni újra. Maradtak kinn barátok, akikkel napi KakaoTalk, Line, stb. kapcsolatban állok. Van aki jön Angliába, azzal igyekszem találkozni. Az egyik barátom Svédországba jön Januárban, igyekszem odarepülni, hogy lássam, mert ő volt az aki a cudar időkben tartotta bennem a lelket. Lényeg, hogy találtam ott olyan embereket, akik sokat jelentettek nekem és ez így van most is. Itt emelném ki a kínai kolléganőimet, akikre büszke vagyok. Az egyik Shanghaiban dolgozik és nagy öröm számomra látni azt, hogy az a lány lassan komoly pozíciókba kerül. Jó érzés, hogy vannak húgaim a világ másik felén.

A koreai kultúrával próbáltam itt Angliában is tartani a kapcsolatot. Egy itteni étterem felvett volna szakácsnak. Fél év alatt séf szintre kerültem volna és kisujjamban lett volna a koreai konyha. A fizetés remek lett volna, a munkaidő rabszolgaság lett volna ismét, de üsse kő. A hátrány, hogy nem lett volna legális (nem akartak bejelenteni) és nemet kellett mondanom.

Az élet sokszor mutat utakat, ad pofonokat és neked kell eldöntened, hogy akkor is szembemész-e a dolgokkal, ha semmi sem mutatja azt, hogy arra kéne menned. Persze erre sok filozófia létezik, de én azt mondom, hogy mérnök vagyok és belelátok a marketingbe is rendesen. Nem hiszem, hogy séfnek kellene lennem a jövőben.

Az is lehet, hogy nem itt van a helyem Angliában, sőt egyre jobban érzem, hogy nem, de nem ugrálhatok állandóan a világban. Akkor sem ha nem hiszek a klasszikus letelepedek valahol modellben… ez számomra túlságosan végérvényesen hangzik, mint amikor az ember már nem megy előre és elviszi az ár. :-)

Hogy mi legyen a bloggal? Őszintén? Nem akarom erőltetni az ázsiai témát, de nem zárom ki, hogy írni fogok róla, DE… mivel sosem tartottam magam Korea szakértőnek, nem tartanám magam hitelesnek (főleg, hogy nem is élek ott) a témában. Ha meg nem vagyok hiteles, akkor nem tartom jogosnak, becsületesnek, hogy osszam az észt egy távoli országról.

Igazi dilemma ez, mert ez az oldal először a közösségi média és marketing miatt lett híres. Aztán 3 év szinte mindennapi munkáját 1 perc alatt végérvényesen töröltem. Mindent feladtam és jött Korea, a többi pedig már történelem. Most nem fogok törölni semmit, mert ezek az emlékek (még a maguk tragikumával is) részei a DNS-emnek.

A blogot folytatnám, de olyan témákkal amelyek most érintenek, amelyek most érdekelnek. Szívből csak ezekről tudok írni. Régebben volt aki azt írta, hogy nem is a téma a fontos számára, hanem azt a stílust szereti, ahogy írok. Nos, ezt te tudod, kedves olvasó, én csak igyekezhetek megfelelni, miközben nem akarok senkinek sem megfelelni. Amit tudok, hogy az írás engem éltet és jó hatással van rám.