Éjszakai buszozás dél-Dél-Koreába

Koreában lassan már tényleg tavasz lesz, mert egyre több fa kezd virágozni. Nehéz elképzelni az egészet, mármint, hogy tavasznak hívunk valamit, miközben semmi sem zöld, és a fák is magasról tesznek az egészre. Persze vannak előhírnökök, amelyek valami genetikai hiba kapcsán hamarább virágoznak a kelleténél. :-)

Az alábbi fotót egy ilyen lázadó fáról sikerült lőnöm:

Lassan visszacsorogtunk a központba, ahol már nagyon nagy készülődés volt. Itt Koreában amúgy sosem tudom, hogy a pontos 8 órás indulást komolyan kell-e venni, vagy valaki úgy dönt, hogy legyen fél 8 és akkor mindenki megindul. Komolyan ilyenből mint már írtam régebben is, volt probléma. Ezért bármit is csinálok fél szemmel rajta tartom a szemem a népen, vagy legalábbis kinevezek valakit, hogy ha bármi akció van a KakaoTalk nevű alkalmazáson szóljon rám. Persze ez is nem kis stressz (mivel a magyar SIM kártya itt nem működik és valójában iPod Touch-ként funkcionál a telefonom), mert wifi közelben kell mozognom. Lényeg, hogy van némi eltérés a mondott és tett dolgok ideje között és marhára kell figyelni. :-)

Nagy volt a sürgés-forgás, be lett készítve a tanterembe (ahol a koreai nyelv oktatása is folyik) minden. Nagy doboz banán, narancs, minden féle jóság. Zöldségek, rizs, minden. Nem tudom említettem-e de itt a rizst nem ám kis edényben főzik. Majd rakok fel fotót: speckó rizsfőző edények vannak, olyanok mint az olajsütő. Nagy adagokat lehet vele egyszerre lefőzni. Vannak 5 vagy akár 10 literes elektromos rizsfőzők is. Nem sz@rral gurigáznak, ahogy szokás mondani. :-)

Thai gyerekek persze sosem férnek a bőrükbe és néha engem is megtalálnak. Itt az eredménye:

Én persze, hagyom magam, elvégre lazulás van. Amúgy ez jellemző az egész légkörre is, szóval ennyit a koreai zárkózottságról és szégyenlősségről. Komolyan mondom ennyi bátor embert egy rakáson és Magyarországon sem láttam. Amikor éneklés van, akkor sorba mindenki megy és előadja a maga kis privát show-ját, legyen az népdal, vagy könnyűzene. A többiek mindenkit nagy tapssal jutalmaznak. Amíg otthon (és most magamról beszélek) valahogy zárkózottságot („Á én ki nem állok, úgysem vagyok jó.”) nevelt belém a társadalom, addig itt mindenki ki mer állni és nem parázik rá a kritikára. Ugyanis nincs kritika. Nagy adag szeretet van és megértés, aminek hála a buszon nálam már áttört a jég és elénekeltem nekik… a Tavaszi szél-t, amit nagyra értékeltek. :-) Magam sem hiszem el, de így volt. :-)

Kivételesen pontban 8-kor (este) elindultunk. A busz egy jó minőségű, szinte most gurult le a gyártósorról tisztaságú gépjármű volt. Rövid névsorolvasás és szóljon aki nincs itt, után megindultunk, az akkor még én sem tudom hova nevű helyre. Megvan a szépsége annak is, mikor az embert viszik. Más szervezi a programot és jó csak úgy elengednie magát az embernek. Menet közben még lenyomtam egy magyar podcastot (komolyan ez az egyetlen, ami kapcsolat köztem és a magyar hírek között, mert origót, indexet időm sincs nézegetni), utána viszont megindult a magán előadások és „ki lesz a következő?” felkonferálás ideje. Hát erről egy külön történetet lehetne mesélni, de a lényeg, hogy az egyik lány bevállalta az MC azaz műsorvezető szerepét és nagyon belejött. Sokszor a felkonferálás érdekesebb volt mint maga az előadás.

Hát így ment ez 11-ig, aztán szinte mindenki egyszerre aludt el. Koreában sosem tudod mikor van vége Szöulnak, mert összeérnek a városok. Persze előbb utóbb azért csak elfogyott minden és nagyon sokat mentünk. Sok mindenre persze nem emlékszem, mert vagy zenét hallgattam, vagy toltam a koreai hanganyagot. Néha azt érzem sosem fogok tudni itt beszélgetni (bár egyre több mindent értek a beszédből, de még minden olyan ködösnek tűnik).

Néha meg-megálltunk egy pihenőben. Hát az egész érzést valami német autópálya melletti pihenő hangulatához tudnám hasonlítani. Persze minden más, de az ember akkor sem érzi, hogy Ázsiában van, vagy már én illeszkedtem be ennyire? Nem tudom, de már homályosodik az érzés, ami arra emlékeztet, hogy hol is vagyok valójában. A világ másik felén, és már egyre kevésbé fogom fel. Persze nagyon sok minden új, de akkor is kezdek beilleszkedni. Tudom mi merre van, mikor mit kell mondani, milyen kérdésre mi a válasz, stb. Érdekes egy fázis ez, amit gondolom minden külföldön élő megtapasztal…

A pihenőkben egyébként ingyen van a víz. A műanyagpoharakat Koreában fémpoharakkal oldották meg. Inkább gondolom elmossák és visszakerülnek a fertőtlenített, melegített tárolóba. Ki van ez találva, ahogy a fém pálcika is.

felül a tiszta poharak, alulra pedig a használtat kell dobni

A pihenőkben érvényesül az, amit én koreai közösségnek nevezek. Mindenki vesz valamit, és elkezdi megkínálni a többieket. Az egész persze fura lehet, de én semmit sem akartam venni, de úgy jól laktam a sok „ezt kóstold meg”, „ebből harapj”, „ezt ismered?” és az „ez hogy ízlik?”-el, hogy tényleg nem volt értelme vacsoráznom. Ettől függetlenül persze megfogadtam, hogy legközelebb én is veszek valamit, osztogatás céljából. :-) Kezdem nagyon megszeretni ezeket az embereket.

Mint később kiderült Dél-Korea déli részére vezetett az utunk. Konkrétabban itt a részletek a térképen:

a táborhely közelebbi nézetben

Egy óra körül végre megérkeztünk. A hely nagyon sötét volt és emelkedőnek kellett felmenni a táborig. Az emelkedő nagyon meredek, elvégre hegyen vagyunk. Éreztem, hogy valami nagyon szép helyen baktatunk felfele, de a sötétben jó ha az előttem menőt láttam. A meglepetést jó volt reggelre hagyni. :-) A tábor egyik része (illetve a fő rész), a nőké volt. Itt az egyik vendégház. Jó kis tradicionális forma: gipszkarton és fa, padlófűtés, de a melegebb fajtából. A felirat kínai. Akárhogy is inkább saját jelrendszert használ Korea, azért kínaiul írni egyes dolgokat tradicionális és menő is egyben.

A táborban volt wifi – ó jeeeee! Elég gyors ráadásul, bár amennyit itt tartózkodtam a 2 nap alatt jó ha 20 percet tudtam használni. A férfiak szállása feljebb volt, ahol már nem volt net. A fő táborba pedig csak enni jártunk és itt voltak a reggeli és esti eligazítások. A fenti szálláshoz ismét gyaloglás kellett, mert egy kisebb domb mögött volt, amit körbe kellett megkerülni. Ismét sötét, lihegés, stb. kíséretében csak odaértünk.

A 8-9 négyzetméteres szobában takarók a szoba közepén. 12 férfi fejjel a fal felé lefekszik. Lábak középen összeérnének (illetve csak az enyém valakiével, mert magasabb vagyok az átlagnál) és alvás… :-) lenne ha nem molyolna sokáig a csapat, aki épp fogat, vagy hajat mos (a koreai férfiak a leglehetetlenebb helyzetekben is képesek hajat mosni)…

2 óra, de a lámpát még nem lőtte le senki :-)

Az ajtók belső része papír borítású (az eltolós), persze van egy kinyitható rész is, ami már rendes ajtó fából, de azon is papír van a stílus kedvéért. Nagyon hideg volt, de nem a házikóban. Ott beindult a padlófűtés, és a levegő nagyon meleg lett. A padlófűtés átka, ami a koreaiak szerint előny, hogy nagyon meleg és egészséges a rajta való fekvés. Terhes nőknek kimondottan ajánlott. Erre én előjöttem a „miért ne tartsanak laptopot a férfiak az ölükben?” – elméleteimmel, de ez senkit sem érdekelt. :-)

ilyen volt az egyik oldalfal

Lényeg, hogy a meleg padló már szinte megfőzi a húst ez ember testén és a suttyó európai gyereknek ez szokatlan érzés. :-) Szerencsére az én hűséges barátom Lee Csuszong (imádom a kölköt, mert 20 éves és állandóan mosolyog és pozitívan áll az élethez, miközben a telefonján és a ruházatán kívül, semmi értéke sincs) kioktatott, hogy mivel 2 takaró van, az egyiket tegyem magam alá a másikkal meg takarózzak be. Okos ötlet szóval lámpaoltáskor álomba is merültem.

Azért gondoljunk már bele. Lehet nomád körülményeknek tűnhet, de itt vagyok egy tradicionális koreai szálláson és olyan dolgokat élek meg, amelyek mélyen egy kultúrába való behatolást jelentenek. Ez nem szálloda (igaz közkedvelt hétvégi, nyaralási helyzetekre tervezett szállás, amit nagyon sokat szeretnek is errefelé). Itt vagyok, eszem az ételüket, lakom a szállásukon, velük élek… szerintem ez jelenti a kultúra igazi megismerését.