Hétvége a rizsföldek mellett

A cím ne tévesszen meg senkit, nem a rizsföldeken dolgoztam, csak egy olyan helyre vittek (mentünk) minket, ahol vissza kell néznem, hogy mikor is jártam utoljára (március végén: itt az írás)… 5 hónapja jártam ezen a helyen és ez abból is látszott, hogy a rizsföldek akkor még pusztán hevertek. Érdekes volt most visszanézni a helyszínt. De kezdjük a történetet az elején…

Történt ugyanis, hogy a péntek esti nap említésre került, hogy esetleg a Nagy Mester háza melletti kertet, udvart rendbe kéne hozni. Nyilván jelentkezek, mert nem azért vagyok itt, hogy üdüljek – legalábbis ezt szeretném láttatni, mert így fair. Első körben úgyis férfiak kellettek. Fél óra múlva pedig kiderült, hogy a terv változott (mint mindig) :) és mindenki kell. Mindenkit szeretettel vár a munka alapon, tehát holnap (azaz szombaton este indulunk és ott is alszunk). A hely méreteivel tisztában voltam, de azt nem tudtam, hogy ott ennyi embernek van hely. Később kiderült, hogy irtó sok hely van (alvásra).

Szombat reggel azért az ember még lustálkodik, akkor is ha a lakásról mindenki bemegy a központba. Aztán jött egy hívás, miszerint este 6-kor indulunk. Én valahogy ragaszkodom a hétvégémhez, még akkor is ha már előre tudom, hogy csak fél nap lesz belőle. Ilyenkor csak fekszem, se tusolás, se borotválkozás… minek, hisz van idő. Melinda persze kongatja a vészharangot: „Figyeld meg, hogy lesz még egy hívás!” Én persze: „Nem lesz!”

Hát lett: John hívott KakaoTalkon, hogy be kéne mennem, 1 órán belül, mert egy autó indul velünk. o.O De hát az volt még reggel, hogy este 6 lesz… szóval ilyenkor irtóra pipa tudok lenni. Azt érzem, hogy egy tárgy vagyok, akit ide-oda lehet rángatni és ez nem tölti el rózsaszín párával a piciny szívemet. Ha őszinte akarok lenni, ilyenkor ölni tudnék, de ezt később nem szívesen vallja be az ember. Hálásnak kellene lennem, mert itt vagyok tudom, de akkor is jó lenne ha nem 1 órán belül kellene a szokásos karbantartást elvégezni magamon plusz még be is érnem (gyalog fél óra).

Na jó, gyors tusolás, borotválkozás (hogy nekem miért nem nő olyan lassan a pofaszőröm mint  a koreaiaknak? – Mázlisták) után már bepakolt táskával mentünk a buszra (mert az gyorsabb). Persze akkora dugó volt, hogy gyalog is annyi idő alatt értünk volna be mint busszal. Komolyan ilyet még nem éltem meg ezen a vonalon. Ilyenkor jönnek azok a poénok, hogy a fentiek sem akarják, hogy mi farmra menjünk. :)

Odaértünk. Tömeg a központban (minden szombat délelőtt van valami ugyanis). Az egy hete látott „gyerekeimet” egy percre látom és rohanok enni, ahonnan elrángatnak, mert vár az autó. Az autóval utána araszolunk a dugóban, mert szombat 2-3 körül azért igencsak mindenki vidékre akar tartani. Előkapom a koreai könyvemet (számítottam rá, hogy hosszú lesz az út), de közben azon agyalok, hogy az 1 hete nem látott gyerkőcökre most megint egy hetet várhatok (mert mire visszaérek vasárnap este, ők már otthon lesznek). Ájsssss (ahogy a koreai káromkodna enyhébb verzióban).

A lényeg, hogy előbb utóbb a sofőrön kívül mindenki elalszik, a nyelvkönyv is aluszik békében. Ő is tudja, hogy nem ez alatt az út alatt fogom én őt megtanulni. :) X óra után (jó dolog ez a hibernálás ha utazik az ember) megérkezünk Asan-ba, ami azért igencsak közel van már az ország közepéhez. És ezt a hasonlatot nem jókedvemben mondom… mert a fenének kell ilyen messze lakni a fővárostól.

Nagyobb térképre váltás

Asan után aztán előbb utóbb megvan a farm is, és első látásra igencsak sokkal zöldebb minden mint márciusban volt. Gyomlálunk egy sort. Ha büntetni akar valaki osszon be kerti munkára – gondoltam jelzem. :) Közben mindig jön egy-két aranyos ember aki megkérdezi csináltam-e már ilyet. Én persze illedelmesen: „Igen, falun nőttem fel és ezért utálom. Éljenek Szöul!” mondat után visszatérek a munkához. Nagyon lassan megy a gyomlálás és félő, hogy olyanok mondják meg mit tépjek ki, akik nem értenek hozzá. Az epret nem szívesen téptem ki gyökerestül, igaz a terménye eléggé íztelen volt, de hát a parancs az parancs. Megtanultam nem megkérdőjelezni a dolgokat. Ha meg felelősségre vonnak, akkor megmondom ki utasított. Komolyan ez az egyszerű élet lényege… Hogy én idáig miért bonyolítottam a saját életemet, a „Biztos, hogy ez így jó, mert szertinem…” mondatokkal? Ha gyerekem lesz és házon kívül feladatokat kap, megtanítom nem kérdezni. Így lesz belőle kiváló dolgozó. A sztori végén le fog esni miért is mondom ezt (szóval most még ne törjön pálcát felettem senki). :)

A délutáni munkában az a jó, hogy egy idő után ha ki is van az ember (kezdtem fáradni) tudja, hogy le fog menni a nap és akkor vége. Épp mikor ez a gondolat futott át az agyamon, már le is állítottak minket. Nem voltunk sokan és nem is értettem mi értelme volt egy furgonnyi embernek eljönnie, amikor 4-en a gazolással voltunk elfoglalva a többi 4 asszony pedig ránk főzött. :)

Elmentünk sétálni és gyorsan megnéztük újra azt a tradicionális falut, ahol már anno jártam (itt a cikk). Hétvége volt és alig voltak látogatók. A parkoló, ami márciusban tele volt, most csak pár autót „tárolt”. A hagyományőrző házak persze be voltak zárva és mindent csak kívülről lehetett látni. A falu megtekintése után visszasétáltunk a szállásra, ahol már vacsorával vártak minket. Lehet az éhség hozta, de ilyen jó vacsorát (ami házi készítésű) én Koreában még nem ettem.

Szerencsére valaki megosztotta a mobilján a netet és így tudtam pár képet is feltolni a Facebook oldalamra. Melindáról még nem volt semmi hír, hiszen elvileg ők este 6-kor indultak. Este 10 volt, de semmi. Nem aggódtam, mert tudom, hogy minden ok, de elég sok idő eltelt és zavart a dolog. Ráírtam pár „nőneműre” a csoportból, hogy ha már egyszer ismét leválasztottak minket, akkor ki is van vele. Harmadik próbálkozásra sikerült is olyat elérnem aki épp mellette volt. Az élet apró dolgai. :) Később kiderült, hogy ők is megérkeztek az egyik szöuli szobatársam házába, ahol volt wifi és rám tudott írni. Érdekesek ezek a szituációs leírások, amiket ilyenkor tudunk egymásnak írni. :)

A szálláson volt egy iszonyat nagy meditációs terem. Nagyobb mint a szöuli központé, csak már nincs használva. Letusoltam és a szekrényből fogtam egy takarót és egy párnát. Bevittem a terembe és „megágyaztam”. Az ágy szó persze képzavar, mert a földön fekszik az ember. Hol máshol Ájsssss :)

Reggel fél 7-kor keltett egy monk, hogy menni kell mert eligazítás van. Még szerencse, hogy a másnapi ruhámban feküdtem le. Előre tudom ezeket a helyzeteket, szóval rajtam már nem fognak ki – alapon azonnal felébresztettem az agyam a „stand by mode”-ból. :) Az eligazítást a Nagy Mester felesége tartotta, amiből egy szót sem értettem, csak a megcsinálni, odamenni, reggeli, stb. szavakat. Nem is értem miért kell nekem ezeken ott lennem, ha úgyis más mondja meg mikor hova menjek… :) Már magamban mosolygok ezeken. Reggelire dinnye volt… o.O ami azért a vércukromat kicsit helyrebillentette de továbbra is nyitva hagyta a „Mi is lesz a reggeli?” kérdést. :)

Gyors fotó a rizsföldről és a környékről, hogy legyen mit mutogatni itt. Komolyan nagy élmény. Én rizst (mármint a növényt) most láttam először életemben és ezt az élményt szerettem volna megosztani. Nem nagy dolog tudom, de akkor is érdekesség szerintem. A környék amúgy az a tipikus Ázsia, amit a dokumentumfilmekből elképzelünk. :)

Hajnali rizsföld

hát ilyen a rizs

egész idő alatt vízben áll - a túlfolyó víz el van vezetve nagyon komoly csatornarendszerrel

ébredezik a vidék

a nap egyre magasabban - munka közben fotóztam

ezek pedig a "nem rizs" földek :)

Munka közben is fotózgattam. A munkám nem volt olyan érdekes, de próbáltam megtalálni benne a szépet. A mi csapatunk a díszfák formára nyírását kapta meg. Először félve bántam a nagy lobnyíró ollóval, de rájöttem, hogy kár volt. Nagyon jól lehet vele dolgozni. A fő koncepció az volt, hogy a fák lombjait gömb alakúra nyírjuk. Az alsó része a fának legyen átlátható, szellős. A fő gondot csak a lomb felső része jelentette, amelyet nem lehetett elérni létráról sem. Nos itt jött egy célszerszám a képbe. Egy olyan metszőolló, amely kapott egy 3 méteres nyelet. Elsőre vicces volt az, hogy olyan lassan ment vele a munka, mintha körömcsipesszel nyírtam volna füvet. Aztán már nem nevettem. A kezemet állandóan fel kellett tartani a munka miatt és egyre lassabb lett a mozgásom is. Voltak szünetek, meg nagyon jó kajázások. Volt ebéd, amire már az is megérkezett aki aznap indult Szöulból. Később még volt egy uzsonnaszerűség, amit inkább vacsorának neveznék. Volt rácson sütött garnéla rák és kagyló is. Nagyon jó íze van. Régen ettem sült kagylót, szóval ínyenc falat volt.

Kitartóan dolgoztam. Néha odajött a helyszín tulaja, aki nagyokat bólogatott, hogy én micsoda kitartóan dolgozom. Ok voltak akik elnevetgéltek és valahogy elütötték a napot. Persze dolgoztak is, de én mindig a tulaj és feleség látókörébe kerültem és mindig „munkán kaptak”. Nem volt nehéz, mert tényleg rövid időkre álltam meg pihenni. Volt két kutya is, azokat dögönyöztem meg ilyenkor. Azt figyeltem meg, hogy Koreában a kutya nem egy komolyan vett háziállat. Nem kapja meg azt a mondjuk így tiszteletet amit nálunk. 5 emberből 3 mindig úgy válaszolt, hogy nem szereti a kutyákat. Nekem ez távoli dolog, pedig jó fejek az itteni beltenyészet koreai jindo ebek is.

Nagyobb térképre váltás

A legnagyobb meglepetést a nap végén éltem meg, ugyanis először életemben a nap dolgozójának lettem kikiáltva. Az egész úgy történt, hogy össze lett hívva a munkától elgyötört társaság és a Nagy Mester mondott egy rövid beszédet, aminek a végén csak azt hallottam, hogy „és akkor a legkeményebben dolgozó… Gabriel!”. Erre mindenki tapsolt és megnyílt előttem a kisebb tömeg és ki kellett mennem. Uhh… oké, hogy celebek vagyunk itt (mert amikor látogató jön a központba mindig a következőt halljuk: „ez itt az iroda, az ott a teaszoba, azok meg ott ketten a magyarok”), de fene se hitte volna, hogy én dolgoztam a legkeményebben. Lényeg a lényeg, egy boríték volt a jutalmam. Összeget nem írok ide, de azt elmondhatom, hogy a rövidesen Japánba tartó hajóutunk meg lett belőle oldva). Nem találtam szavakat, csak két kézzel (!) átvettem a nagy „kamsahamnidázás” közepette a borítékot. Többen gratuláltak én meg még most sem hiszem el az egészet.

A telket egyébként nagyon jól helyrehoztuk. Zöld minden és tényleg látszik a szorgos munka nyoma. Estefelé még egy mikrobusz elvitt minket Asan-ba ahonnan metróval folytattuk az utat. Igen ez egy vonat, amely Szöul határába érve lemegy a föld alá és 1 órával később egy központi metróállomáson találjuk magunkat. Mekkora ötlet!

Aznap mondanom sem kell, hogy ismét fáradtan aludtam el. Alvási problémáim nem is tudom mióta nincsenek. :)