Koreai iskola: diákok, stressz és plasztikai sebészet

Amikor még Szöulban a gyermekotthonban jártam önkéntesként, egyszer egy középiskolás fiúval beszélgettem. A srác lehetett 12-13 éves és nagyon jól beszélt angolul. Mivel angolul alig tudtam a környezetemben bárkivel is értelmes beszélgetést folytatni, megörültem. Ezt a diákot főleg az iskolarendszerről faggattam, mert ez talán Korea legsötétebb oldala. Kiderült, hogy nincs hobbija, mert nincs ideje semmire. A szabadidő mint fogalom létezik, de nem fogható rá semmilyen tevékenységre. Szóba jött a nagy öngyilkossági arány is, amelyet javarészt diákok követnek el, mert nem bírják a nyomást.

A nyomás elsősorban (és ez most a saját véleményem) a nem normálisan felépített tananyag miatt van. A kis 8-10 éves gyerekek munkafüzeteit átlapozva például nem értem miért kötelező a kínai jelek megtanulása. Értem a történelmi hátteret, de ha Sejong király bevezette a hangult, amit évszázadokkal később a digitális korszakban el is kezdtek használni… akkor minek terhelni a gyerekeket a kínai jelekkel. Koreában én folyamatosan azt hallottam, hogy ők más nép, és nem akarnak semmit, ami kínai, vagy japán. Épp ezért nem értem az olyan tradicionális nyelvhez való ragaszkodást, amelyet a dicső korban a királyok is elvetettek (pont ezért fejlesztettek ki egy saját jelrendszert).

A leterheltség persze nem a handzsa hibája, ez csak egy pici részlet. Nem akarom isteníteni az európai tanterveket, mert szerintem én is tanultam olyan dolgokat, amelyekre máig nem volt szükségem, de akkor is… Nagyon sok emberrel beszélgettem, akiknek lövésük nem volt arról, hogy melyik ország hol található a térképen, vagy egyszerűen alapvető általános műveltség szinten nem voltak képben. Persze ez is relatív, de akik a tantervet összeállítják igencsak érdekes elveket vallhatnak a mi fontos mi nem témában.

Egy szó mint száz, a társadalmi nyomás nagyon nagy ezeken a gyerekeken. A gyermekkornak pedig a boldogságról kellene szólnia. Vallom, hogy az egész emberi életnek, de ezt nagyon sok magyar sem tudatosítja igazán. Néha azt érzem, hogy nagyon szerencsések vagyunk. Koreában az igazi élet az iskola után kezdődik, és minden sokkal nehezebb lesz. A fiatalok egy olyan rendszerben nőnek fel, ahol a társadalom szemében selejtes ember az, akinek nem jók a jegyei. Selejtes ember az, aki nem talál jó munkahelyet. Lehetőleg legyen a munkahely nagy csebol vagy menő márkacég. Akkor bejött az élet. Nagyon sajnálom ezeket az embereket, mert félre lettek nevelve. Azt hiszik ez a boldogság útja, pedig nem az. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, de azért dolgozunk, hogy éljünk. Na ez az amit egy dél-koreainak sosem fogsz tudni megmagyarázni. Ha nincs meg a boldogság, akkor jön az alkoholizmus, vagy az öngyilkosság.

Mint, nyugati társadalom szerintem mi már átestünk azon a társadalmi gondolat-váltáson, hogy ne az anyagi javak gyűjtögetésében keressük a boldogságot. Szerintem napjainkban a boldogság kulcsát ezen a területen már csak a legkevésbé művelt emberek látják. Nem azt mondom, hogy nem kell a pénz, de van egy határ, amikor nem kell több. Lehet teljes életet élni autó és saját lakás / ház nélkül is.

Visszatérve Koreára a következő még félkész dokumentum film egy 19 éves amerikai lány szemszögéből kívánja megmutatni a koreai középiskolák világát. A film célja ez volt: megkeresni a választ a középiskolások stresszforrásaira. A film később átsiklott egy teljesen más területre is. Ez pedig a szépségipar. Mindenki barátot / férjet akar, épp ezért olyan dolgokra is képes, mint a szemhéj felragasztása, később pedig a szemműtét. Mindezt azért, mert „a nagy szem jelenti a szépséget”. Az orrműtét szintén fontos, hiszen kialakult a modern-kori Koreában egy sablon, amellyel definiálni lehet a szépséget (nagy szemek, kis arc, stb.). A média hatása félelmetes dolgokra készteti az embereket.

Az alábbi filmből is kiderül, a diákok napi 16 órát töltenek tanulással illetve iskolával kapcsolatos tevékenységekkel, de ez mind csak a jéghegy csúcsa. A film egyébként teljes egészében a koreanhighschool.com oldalon lesz megtekinthető azoknak, akik adományoznak a befejezésére. A mű nagy eséllyel indul majd film fesztiválokon.

Minden vélemény érdekel, ezért ne habozzatok hozzászólni. A sok SPAM miatt a hozzászólásokat előbb jóvá kell hagynom, és csak utána jelennek meg itt az oldalon.