A rizs és ami mögötte van

A mai írás szoros összefüggésben lesz a tegnapi kulturális eltérésekről és félreértésekről szóló cikkemmel. Nem tudom ki hogy van vele, de ezek engem elég mélyen érintenek és van ami órák hosszat ott motoszkál a fejemben. Nem arról van szó, hogy megsértődnék, dehogy… csupán utálom ha valaki másnak lát, vagy gondol mint ami vagyok. Erre több ismerősöm és barátom azt szokta mondani, hogy ne foglalkozzak másokkal. Mondani könnyű, de betartani nehéz.

Van egy új barátom, hála Árácsinak (róla már írtam, ő egy Budapesten élő koreai lány aki nemsokára magyar sráchoz megy feleségül). Nevezzük őt Kim-nek (ha minden igaz ez a legelterjedtebb családnév az országban, ahogy nálunk a Szabó, vagy a Kovács). Szóval Kim egy érdekes ember, akinek egyéni stílusa és gondolkodásmódja van. Kim nekem csak egy dolgot tanácsolt: „Gondolkozz egyszerűen.” Ez a tanács a beszédemmel kapcsolatban hangzott el, mert gyerekkorom óta dadogok. Nyilván az agyam gyorsabban pörög, a nyelvem meg nem bírja a tempót. Ehhez még hozzájött az egyetem és egyéb képzések, valamint a pár plusz szakma amit menet közben kitanultam, a sok könyvről és szakcikkről nem is beszélve. Szóval ott belül néha igencsak sercegnek az áramkörök, aminek „köszönhetően” kifele egy néha követhetetlen kommunikáció jön. A képlet egyszerű: egyszerűen kell gondolkozni és minden könnyebb lesz.

Kanyarodjunk vissza a rizshez: Ma ugyebár egy koreai nemzeti ünnep volt, amit gyermeknapnak hívnak. :-) Ha törik, ha szakad ezt a napot meg kell tartani. Ez nem csak az alapítványnál van így, hanem mindenhol. A piacon gyermekdalok szólnak, ami nekem inkább „Mint a mókus fenn a fán” stílust idéz. Melinda meg is jegyezte, hogy ez a stílus nagyon északi (mondja ezt ő aki ugyebár sosem járt északon, bár látott elég videót az ottani rezsimről… lényeg, hogy szétröhögtük magunkat ezen).

A központ legnagyobb rizsfőzője

A gyermeknap előkészületei közben reggel tudtam meg, hogy a házvezetőnő a tolmácson keresztül azt üzeni (mondjuk személyesen is mondhatta volna, mert mást is megtudtunk már beszélni külső segítség nélkül), hogy mivel minden reggel nagyon sok rizst hagyunk a saját tálunkban, holnaptól már magunknak kell kiszednünk az adagunkat. A háttértörténet (hogy teljes legyen a kép) a következő: reggel Gáborka (azaz én) olyan fáradtan kel, hogy a nemét sem tudja megmondani, nemhogy enni. Az én gyomrom egyszerűen még nem kész, nincs ébren rögtön az ébredés után. Ilyenkor az ember nem akar magyarázkodni (mert még lekerül az étel az asztalról és 30 perc múlva ciki lesz), ezért elkezd enni. A reggeli általában egy tál rizs (ami kis tálnak tűnik, de nem az) és egy tál leves. A kis tál rizs szerintem olyan két marék főtt jó tömény anyagot jelent, amit én nem bírok legyűrni, ezért nincs mit tenni, a maradék ott marad. Nos, itt a bibi, mert a koreai kultúra a rizst a szegény termelők munkájának gyümölcseként élteti. Épp ezért rizst meghagyni nagyon nagy vétek. Mondhatni szemtelenség, vagy akár pofátlanság.

De hát én egy „semmit sem tudó európai jöttment” vagyok, aki nem becsüli meg az ételt amit kap. Gondolom ilyet gondolhatnak, de mivel egyszerűen kell gondolkoznom, ennek meg sem szabadna fordulnia a fejemben. Rizzsel kapcsolatban az itt eltöltött 6 hét alatt egyszer sem volt problémám. Az alapítványnál ugyebár mindenki magának szedi ki az adagját, így a fenti történet eleve kizárt, hogy megtörténhessen. Amikor megérkeztem, én megettem mindent, de az utóbbi időben mintha szűkülne a gyomrom. Egyébként fogytam is pár kilót, aminek nagyon örülök. Reggel mostanság már nem megy le több kaja. Sajnálom.

A tolmács csaj persze kioktatott, hogy jaj, hát ez ilyen itt Ázsiában… persze én hozzágondoltam a „de te ezt nem tudhatod” mondatot is. :-) Néha azt érzem, hogy túlképeztem magam, komolyan. Nemrég olvastam egy cikket egy amerikai (vagy kanadai?) palitól, aki Koreában él 20 éve és 15 éve nős (koreai nőt vett el, akitől már családja is van). A nő 15 éve időközönként a fejéhez vágja, hogy „á te ezt nem értheted, nem vagy koreai”. Azért fogjuk már fel, 20 év (!). Ennyi idő alatt már felnőhet egy itt született gyerek és „belenőhet” a kultúrába, de aki itt él, eszi az itteni ételeket, előbb utóbb konfrontálódik az itteni szabályokkal, kultúrával… az nem érthet meg mindent? Ja értem, az más! Más, ahogy a kóla is más Magyarországon és Ausztriában? Hogyan más?

Szóval a tolmács elmondta, hogy gyerekkorában egy szem rizs nem maradhatott a tányérján, mert az anyja lehordta a fekete földig. Én erre ugye azt reagálom, hogy én is ilyen nevelést kaptam. A kidobott kenyér mellesleg mindig lelkiismeret furdalást okozott nekem.

Ez a fotó, csak szemléltetés, hogy látszódjon mennyi is egy reggeli adag:

(a kanál és a leves is rossz oldalon van! a jó sorrend: rizs, leves, kanál, pálcika)

(a kanál és a leves is rossz oldalon van! a jó sorrend: rizs, leves, kanál, pálcika)

Jó, vegyünk az „otthoni helyzetet”. A lakásban 2 kis srác lakik, akik a reggelit sosem eszik meg teljesen. A rizs az asztalon a padlón és egyéb helyeken landol… és persze a tálban is ott marad a fele (bekeverve más étellel). Koreában, legalábbis Szöulban a lakásokban az ételhulladékot külön sárga zacskóba gyűjtik. Ezek a zacskók külön kukákba kerülnek. A szelektív gyűjtésben nagyon ott van ez a város. Hogy az ételmaradékok hova kerülnek nem tudom, de azt igen, hogy a sárga zacskók nagy része rizzsel van tele. Ilyenkor néha azért azt érzem, hogy kettős mércével vagyok(unk) mérve. Erre egyszerűen rá lehet fogni, hogy „oh, hát európai”.

Amit különösen „rühellek” (bocs, de ez a mai írás fikázásosra sikerült) :) hogy másnak látnak mint ami vagyok. Másik evéses példa: ismét az alapítvány központjában vagyunk. Gabriel épp a mobilján válaszol meg egy e-mailt, vagy épp a laptopján akarna egy cikket megírni, amikor is szólnak, hogy ebéd van, menni kell. Itt az evés a kultúra központja. Komolyan. Ha azt kellene mondanom, hogy miről szól Korea, azt mondanám, hogy AZ EVÉSRŐL. Ha itt evészet van, mindenki eldob mindent és eszik. Nagyokat és főleg, EGYÜTT. Tehát mennem kell… Megyek, mert már a harmadik ember szól, hogy menjek. Annyi szék nincs mint ahányan vagyunk, tehát már érzem, hogy kár a gőzért, de megunom a magyarázkodást. Odaérek a rizsfőző géphez (lásd kép) és kiderül, hogy elfogyott, de a másikban már fő és a kijelző mutatja, hogy 11 perc. Nincs kész a rizs és én a géphez érve, egy „adjatok már enni, de izibe” ember képét keltem, amikor a hátam közepébe sem kell, hogy most egyek. Az én életemben az evés tizedrangú, tehát nekem az is nyolc ha nem kapok ebédet (ezt meg egy koreai nem értené meg szerintem), de ezt ők nem tudják. Tehát ott állok bután és visszamegyek a helyemre. Közben persze jön még 2-3 emberke aki érdeklődik az „ettél már?” téma körül. Kezd az egész kicsit fárasztó lenni, de türelemmel reagálok („nincs rizs”), amire ők „ok, rendben”-el válaszolnak. Letelik a 11 perc, odamegyünk Melindával a géphez. Közben már ott egy monk (buddhista szerzetes) is. Veszem a tányért… erre rám szólnak, hogy az első adagot (megjegyzem már voltak akik ettek a többi gépből) az atya kapja. Azt, hogy az atya a Nagy Mestert jelentette-e, vagy az Istent nem tudom, de a monk erőteljesen elkezdte angolul magyarázni, hogy ez egy keleti szokás… Gábriel agya eldurrant (persze némán) és visszaült a gépéhez. Utána hiába jöttek már, nem volt éhes.

… belegondolva egyszerűen gondolkoztam.

Utószó: A szemközti Family Martban (olyan mint egy benzinkúti bolt, csak ez itt minden sarkon van) nagyon jó kimbap-ot („koreai szusi”) lehet kapni 1000 won-ért (200 forint). Ennek evése közben nem érzem magam hülyének. ;-)

kimbap - a "koreai szusi"