Tudom nagyon régen írtam ide, de sajnos nagyon máshol volt a fókusz az életembe és nem is láttam logikát abban, hogy Ázsiáról blogoljak, miközben nem élek ott. Most viszont, van épp egy aktuális út, amelyet megpróbálok írásban is nyomon követni.
Anglia
Az elmúlt években (mennyi is telt el a koreai létem óta? 10 év?) életemet Angliában „tengettem”. Akik követték a Facebook oldalam, láthatták, hogy a digitális startupozástól kezdve a marketing tanácsadásig a sofőrködésen át mindent (IS) csináltam. Csak akasztott ember nem voltam, ahogy édesapám mondaná.
Az angliai létről nem igazán szeretnék írni, hiszen ez egy Ázsiát érintő blog akarna lenni, de volt minden az elmúlt tíz évben. Egy új élet kezdése nem egyszerű – mondanák sokan – ám nekem valahogy az újrakezdés mindig is jól ment. Lehet, hogy elegendő alázat, van bennem, hogy képes legyen elvállalni olyan munkákat is, amelyeket más mondjuk nem vállalna el a helyemben.
A munkád nem egyenlő veled
Erről jut eszembe az is, amikor friss mérnök diplomásként annyira nem volt semmilyen munkalehetőség a szülővárosomban, hogy én elmentem térkövet rakni a város egyik legforgalmasabb utcájába. Nyilván ez egyes ismerősökben, akik a „magasiskolát” (ők így nevezik) nem veszik komolyan, mosolyt keltett. Kommentálták is a dolgot a „na a mérnök úr” féle beszólásaikkal. Én viszont nem éreztem azt, hogy alább adtam volna, egyszerűen csak akkor ott nem volt más. Különbenis mindenből tanul az ember.
Mongólia
Visszakanyarodva az utazáshoz, érdekes az élet. Az Angliábal eltöltött pár év alatt nyilván tervezgettem egy koreai utat is, de közben kezembe került egy régi könyv is Mongóliáról. Valaki még a szocializmus alatt írta és a címére sem emlékszem már (meg kellene keresni), de valahogy felhozott bennem olyan érzéseket, hogy szerettem volna megnézni az az országot, amely állítólag népünk bölcsője és velünk együtt osztozott a Szovjetunióval ápolt testvériségben is. A politikai részbe most nem szeretnék belemenni, de Mongólia mindig is érdekes célpont volt az utazóknak. A sztyeppék, az egyszerű és kedves emberek, akik még ma is akár jurtában (ők „gír”-nek hívják) laknak. Ezek mind persze csak elképzelt képek a fejünkben, amelyet rávetítünk egy kultúrára és ezzel minden rendben is lenne… de nekem az élet úgy hozta, hogy lett egy mongol feleségem. Innentől kezdve viszont minden sztereotípia szertefoszlott, mert a sok feltételezésemre kaptam is sok NEM-et, mármint gondolok itt a „na ez nem így van!” válaszaira.
Nagyon sokat nem akarok írni az asszonyról, de legyen elég annyi, hogy na ő túlzásba vitte a felsőfokú képzéseket és a doktorátusokat és ezzel kapcsolatosan bejárta az egész világot. Épp Londonban volt egy továbbképzésen és így ismerkedtünk meg. A szülőket többször is próbáltuk kihozni Angliába, de minden sikertelen volt. Nem is értem a hatóságokat, hogy hogyan is képzelik, hogy két szinte már járni alig udó idős ember, miért is költözne ide illegálisan és dolgozna itt (???) valamit. Iszonyatosan sok papírt kell kitölteni egy ilyen brit vízum kérelmezése során és érdekesmód alig van rá lehetőség, hogy részletesen le lehessen írni a szituációt, hogy mi csak azt szeretnénk, ha látnák hol él a lányuk stb. Ezt adja nekünk ez az új világ, amely semmiképp sem nevezhető globalizációnak (mármint, ha emberi szintre akarjuk levezetni az egészet). Az EU vízumot, meg sem próbáltuk a szülőknek, mert egyrészt nem élünk otthon, másrészt pedig az én családom többi tagját is be kellett volna vonni az egész folyamatba. Törökország került még szóba, oda ugyanis nem kell előre megkérvényezett vízum mongol állampolgároknak, elég ha odarepülnek és a reptéren beengedték volna őket (no de így hogy tudjuk megmutatni, hogy hol is élünk?), de végülis megszületett a döntés, hogy mi megyünk inkább.
Most ennek a döntésnek hála itt ülünk London Heathrow reptér egyik launge-jában (nem tudom mi ez magyarul) és nemsokára repülünk Pekingen át Mongóliába. Addig is úgy gondoltam leírom az előkészületeket, mert ellentétben azzal, amit hittem, fele annyira sem volt egyszerű ide eljutni.
Kínai vízum
Kezdeném az egészet a kínai vízummal. Volt egy félrehallott információ, miszerint, ha átszállásról van szó, Kína az EU állampolgároknak pár napos belépést (azaz a reptérről való kilépést) ad. Szerencsére egy barátnak hála aki figyelmeztetett, hogy ez így túl egyszerű, bővebben utána néztünk az egésznek és kiderült, hogy a fele sem volt igaz. Be kellett mennem személyesen egy londoni irodába, ahol egy kedves kínai csajszi elmondott mindent. Előtte persze kaptam egy kitöltendő nyomtatványt, amely minden részletekbe belement: komolyan kérdéses, hogy miért kell tudniuk a szüleim születési dátumait és a lakcímüket, valamint a munkahelyemet és az éves bevételemet. Ezek a részletek döbbentettek rá, hogy hova is megyek igazából. Ezért is döntöttem úgy, hogy a következő blogbejegyzés Mongóliából érkezik majd és a Kínával kapcsolatos dolgokat, majd csak ha visszatértünk Angliába, fogom leírni.
Végül is egy olyan vízumot kellett kérnem, amely 2 beutazási lehetőségre ad jogot. Londonból a gép Pekingbe repül majd, ahol találkozunk az anyóssal és az apóssal és a sógorommal és az ő két lányával. Megnézzük Pekinget, majd pár nap után a mongol fővárosba Ulánbátorba repülünk (fura így leírni, mert mi otthon csak „UB”-nak hívjuk). Később a visszaút ugyanez lesz: UB-Peking, majd pár nap után London.
A vízumot tegnap kaptam kézhez (vagyis Londonba kellett vezetnem, hogy felvegyem – nem lakunk Londonban, sőt egy kicsit északabbra Bedford megyében találtunk egy olyan házat, amely ár-érték arányban megfelelt az elvárásainknak). A vízumot a kínai iroda kérvényezte meg a nevemben a helyi konzulátusnál és a „talán sikerül 2 belépést intézni” által kiváltott aggodalomra, bizonyítottan egy két belépést biztosító vízumot kaptam. Úgy tűnik nekik is fura volt ez az út, mert gondolom mindenki csak Kínába megy és az a végleges úticél, nem pedig csak egy állomás. Lényeg, hogy megvan és ezt már nem is agyalom túl innentől. A vízum egy matrica a képemmel az útlevél egyik lapján. Olyan mintha egy pénz lenne, mert még a Nagy Falat is rátették: szépen ki van dolgozva.
Annyira másak a gondolataim és elfoglalt életem, hogy most kezdem csak felfogni, hogy hova is megyünk. Mindenféle intézni valók miatt persze jártunk Európába, főleg repülővel, de vezettem is már egyszer, amikor családot mentünk látogatni. Voltam Kaliforniában is 3 hónapot, de ez most más: Ázsiába megyek, Kínába és Mongóliába.
A reptérig
Az út a reptérre egy kicsit eltért a tervezettől. A terv az volt, hogy elviszem a csomagokat az állomásra, majd visszavezetek és elsétálok a vasútig. Erre azért is van szükség, mert amikor hazamegyünk, vagy Európába látogatunk (Anglia nem Európa, ezért használom ezt a kifejezést a csatornán túlról) az autót a reptéren kell hagynom. Ez pedig időtől függően 100-200 fontomba szokott kerülni. Sokszor a reptéri parkolás többe kerül, mint maga az oda vissza út kettőnknek. Ez engem roppant szokott zavarni és akárhogy is kombinálom (taxi, Uber, vonat, sehogyan nem jön ki olcsóbban az egész). Ha egy negatívumot kell mondanom, hogy miért nem jó külföldön élni, akkor az a rokonok, barátok, a biztonsági háló nem léte. Nincs kinek szólni, ha repülünk valahova.
Épp ezért most Hatfield városkáig vonatoztunk (1 átszállással, de üsse kő), ahonnan egy National Express nevezetű távolsági busz hálózat egyik járatának kellett volna Heathrow reptérre vinnie minket. Nos a busz nem jelent meg. Eltelt egy óra és a következő járat sem jött. Sőt az ellenkező irányba várakozó Stansted reptéri járat utasai is ott tipródtak velünk. Végül fel kellett adnunk és Uberrel kellett a reptérre menünk.
Ez az egyik lezárt rész, de ilyen a többi is, csak tényleg nem akartam embereket a fotón. :)
A launge
Itt viszont, hogy csillapítsuk a stresszt, nem volt más lehetőség be kellett ülni az egyik lanuge-ba. A kedvenc bankom Angliában egy Monzo nevezetű új generációs digitális bank, amely nagy mértékben eltér a klasszikus tradicionális bankoktól. Nincsenek például fiókjai, van egy irodája London banki negyedében az egyik felhőkarcolóban és ennyi. A Monzo viszont igyekszik mindent megtenni azért, hogy továbbra is a kedvenc maradjon. Az alap bankszámla ingyenes (Angliában nincs olyan, hogy számlavezetési díj, sőt ha egymás között utalgatunk a barátokkal azért sem számolnak fel semmit), viszont létezik egy metal azaz fém kártya előfizetést, amelyet pár éve én megléptem. Havi 15 font ugyan, de a mobilom biztosításától kezdve (leesik, eltörik, fizetik a szervizt), az utasbiztosításon át, a reptéri launge-ig (na meg is érkeztünk), mindent fizet. A Monzo-nak hála viszont tagja vagyok egy LaungeKey nevezetű klubnak, amelyel szinte a világ összes repterén találok egy olyan helyet, ahova be tudok ülni, enni, inni, wifi-t használni, letusolni stb. Persze ez pénzbe kerül (mondjuk Angliában látogatásonként 24 fontba), de amilyen reptéri árak vannak, egy szendvicsre, egy kávéra és egy üdítőre is elfogyna ez a pénz. Először ezt az összeget sokalltam, de később mindenért kárpótolt az érzés: mert ezek a helyek egyfajta menedékek a tömegek által megszállt reptéri padok és huzatos váróterek mellett. Mindemellett még ott a már említett svédasztalos, melegételes, gyümölcsös és üdítős kínálat, amelyet 2 órán át élvezhet az ember. Hogy utána mi történik, nem tudom, mert most először maradunk benn többet. De már kiírták a kaput is ahonnan indulunk… és folytatás következik UB-ből.
Nem akartam senki arcába fotózni, de az egyik ilyen boxból írom ezt a bejegyzést. :)
Főkép: Lightscape / Unsplash
