A kalandoknak se seri se száma, ha az ember egy kicsit mer kilépni a komfort zónájából. Erről szól a mi utazásunk, amely az elmúlt pár napban valósult meg. Nem arról van szó, hogy az ember nem fél, bár ezt nem is nevezném félelemnek, mert a világ minden pontján javarészt segítőkész és kedves emberek élnek. Mindenből van kiút, csak nem minden megoldásra kész az ember lelke. Van amikor segítséget kell kérni, és erre én is nehezen vagyok csak képes. Ez is egy jel az élettől, hogy fejlődnöm kell. Van aki egyszerűen kér és nekik adatik, én viszont mindig a nehezebb utat választom és ezért a megoldás is nehezebben szokott érkezni. Nem mindenre vagyok képes saját erőből, de ezt senki sem várja el az embertől és egy szinten keményfejűségnek is tűnik már az ilyesfajta hozzáállás.
A történetünk persze ott kezdődik, hogy mégiscsak lett bónusz jegy a Visit Korea Year 2010 – 2012 akció keretén belül. A szokásosnál korábban keltünk, a lakásban még mindneki aludt. Időre odaértünk a Gwanghwamun térre, ahol már sok nem koreai arc társasága fogadott minket. Ahogy felértünk a metrómegállóból, szinte azonnal meg is érkezett 2-3 Visit Korea Year feliratú luxusbusz és meg is kezdhettük a beszállást. Mi egy meglehetősen hiperaktív utaskísérő úriembert fogtunk ki, aki ékes angoltudásával bizonyította, hogy ő bizony stand up comedy show előadására is képes lenne ha hagynák. Kedvenc szófordulata a „right?” volt, amit ha több százszor nem hallottam tőle aznap, akkor egyszer sem. „Now we going to Busan, rigth?” vagy „You can ask me anything, right?”. Az első 10 percben érdekes ez a fajta kommunikáció, aztán kezd idegesítő lenni, de én próbáltam lazítani és mosolyogni ezeken a dolgokon.
A busz meglehetősen luxus kategória (kivéve a függönyöket, ami inkább giccses, de értem én, hogy a gazdagságot akarták ezzel szimbolizálni. …de hát van nekem jogom fikázni? Nincs!). Korea nagyon ad az országimázsra és bele se mere gondolni, hogy mennyi pénzbe kerül ennek az egész projektnek a fenntartása. Összesen két városba indítanak ilyen járatok, amire külföldiként lehe pályázni, persze azzal a céllal, hogy ne csak Szöult azonosítsák az ide látogatók Koreával, hanem más vidéki városokat is (Busan és Jeonju). Az utastársaink 80% egyébként fejkendős malajziai nő volt, de akadt pár japán lány is. Az látogatás egyik feltétele, hogy az adott városban ne csak egy napot maradjon az ember. Nekünk ez kapóra is jött, mert Japánban is töltünk egy éjszakát így esély sincs rá, hogy még aznap visszatérjünk Szöulba. Meg amúgy is volt már egy forgatókönyv az okos éjszakai szállásra.
Buszunk 8 órakor indult és a tervek szerint délután kettőre kellett volna megérkeznünk Busanba (amit a magyar terminológia Puszan-nak nevez, de én nem tudom megszokni), pontosabban a Lotte Hotel parkolójába. Próbáltam keresni az összefüggéseket, hogy a Lotte nagy cégóriás beleadhatott-e ebbe a projektbe egy kis szeletet, vagy sem? Egyébként mi értelme lett volna pont az ő szállodája és plázája (Lotte Department Store) melett tegyék le a buszok a külföldi csoportokat. Mindegy, nálam ez egy szakmai ártalom, hogy mindent marketinges szemmel és termékkapcsolással látok. Koreában mellesleg nem ritka az ilyen összefűzött és meglehetősen nehezen kibogozható termékek és szolgáltatások közötti kapcsolat. Minden eladó és ezt nem szégyenlik hirdetni, legyen az repülőút, vagy vonatozás.
Hiperaktív utaskísérőnk (hiszem, hogy erre a szakmára születni kell), mindig jelezete ha pihenőhöz érünk, amire összesen kétszer kerül sor. A koreai autópályás pihenők külön élményt jelentenek. A wc-k mint mindenhol ebben az országban nagyon tiszták, és a nagy tömegekkel számolva (1 busz általában 15 percig várakozik egy ilyen helyen) nagyon sok wc került kialakításra. A probléma csak a tükröknél jelentkezik, ezt Melinda is megjegyezte. :) Egy csapat diák és diáklány érkezett velünk egy időben, akik a tükör előtt iszonyatosan sok időt töltöttek. Nem is lehetett megközelíteni a tükröket. :-) Nagyon tetszik viszont az a koreai szokás, hogy az itteni emberkék, fiatalok, vagy idősek, fogat mosnak. Úton – útszélen, naponta többször is. Ehhez képes Magyarországon mi a helyzet? 10 emberből 9 nem mos rendszeresen fogat!
A két órás érkezést a mi kísérőnk meg is cáfolta. Szerinte egy órakor már Busanban leszünk, addig is kiosztott egy kérdőívet, amely a koreai vidéki turizmus iránti érdeklődésünket hivatott megtudni. Hivatalos dokumentumról volt szó, amelyet a Turisztikai Hivatal állított össze, de mégis nagyon sok angol hibát véltem fefedezni. A Male még oké, de A Femail az egy kicsit már hibásan hangzik. Kezdem azt hinni, hogy ha a világ megtűr ilyen hibákat, akkor nem kellene úgy félnem elindítani az angol nyelvű blogomat is. :)
Az utat természetesen végigaludtuk. Egyrészt kényelmes volt a busz, olvasni nem nagyon akartam a fülhallgatót pedig sikeresen Szöulban felejtettük (ennyit a behozom a podcast lemaradásaimat tervemről. Később kiderült, hogy Szöulban sincs, szóval elnyelte a föld.). Maradt az alvás mámora, aminek a vége egy kómás Busan Lotte Hotel előtti leszállás vetett véget.
2 Responses to Visit Korea Year 2010-2012: Irány Busan!