Irány Japán!

Tegnap terveimmel ellentétben mégsem sikerült írni semmit. Fáradt voltam mint a ló. Kim délben indult Horvátországba és megbeszéltük, hogy még előtte találkozunk a reptéren. Reggel viszont még küldött egy KakaoTalk üzenetet, hogy a Hongik Egyetem metró állomásnál felvesznek minket kocsival, ha odaérünk 9:30-ra. Hát legyen. Előző nap nagyon rosszul aludtam és nem tudatos volt az idegesség. A testem jelezte, hogy „Japánba mész öcsém, nem ártana egy kis álmatlansággal megspékelni a dolgot nem gondolod?”. Szóval agyban nem voltam ideges, de aludni nem tudtam, aztán csak beájultam. 8-kor csörgött az óra és utána minden vajazottan ment.

A mobilt majdnem otthon hagytam ami irtó nagy bűn lett volna a közösségi csatornákkal bekábelezett életemnek. Nyilván Twitteren, Instagramon, Foursquaren és végül Facebookon is toltam pár információt az ismerősöknek, jelezve, hogy élek és nem zuhantunk a tengerbe, stb. :) Az ismerősök, barátok ilyenkor jobban izgulnak az emberért. Érdekes. :) Lényeg, hogy Fukuokába készültünk vízumhosszabbítás miatt, de annyi időnk sem volt, hogy a városról megtudjunk valamit (még a szállás nevét sem jegyeztem meg, ami a vámon érdekes fejek vágását eredményezte a japán vámosok oldaláról… de erről majd később).

Szóval, Incheon reptér újra. Egészen otthon érzem már magam a reptéren. :-) Így lehet vele mindenki, aki 3 havonta ki-be repked, vagy idejön várni az ismerőseit. :) Az épület nagyon szép. Kolosszális méretek, modern dizájn. Nem véletlenül nyerte el ismét a 2012-es az év reptere díjat.

Van itt minden ami kell, meg az is ami az ember eszébe sem jut, de jól jön. Ilyen volt például az egyik cég által kihelyezett mobiltöltő állomás. A mobilom igencsak merült, szóval toltam rá egy kis energiát, miközben a reptér ingyenes wifijén megnéztünk egy rész Alcatraz-t. Nagyon le vagyok maradva sorozatügyileg, szóval jól esett. :)

Megéheztünk és gondoltam kipróbáljuk a koreai meki klónját. Ezt LOTTERIA-nak hívják és semmi köze a szerencsejátékhoz (nem értem a névválasztást, de lehet jó is nekem). A hamburgerek ízvilága viszont nagyon koreai konyhára hajaznak, tehát volt egy kis csalódás az egészben. :) Ha egy ételt az otthoni gyorsétteremben nem tudnak azonnal odaadni, akkor a tálcánkra kapunk egy kis táblát. Nos ezt Koreában leautomatizálták. Kaptunk egy csipogót, ami jelez ha elkészült az étel. Az eszem megáll, komolyan. :)

Egyébként átfutott rajtam egy érzés evés közben, mégpedig az, hogy milyen lenne ha most haza repülnénk. Hiányozna-e Szöul, Korea, meg minden. Szomorú voltam az egésztől… nem nagyon szeretnék hazamenni. Persze az élet hozhat bármit, de érdekes volt az egész érzés. El is hessegettem azonnal. :)

Pénzt is kellett váltanom. Fogtam hát 185.000 won-t és átváltottam japán yen-re. Kaptam 19 papírosért kaptam 4 db papírt. 12.000 yen-el távoztam. Érdekes, mert most Japánban mindent 3-al kell szorozni, Koreában pedig 5-el kell osztani… és kész a becsült forint érték. :) Érdekesek a japán pénzek. Elég nagyok.

Egyre közeledett a felszállás ideje. Előtte ugyebár időben ott kell lenni a beszálláshoz kijelölt helyen. Az utazási ügynököm a legkedvezőbb árú jegyet vette meg nekünk. Az volt a kikötés, hogy Koreán kívüli helyre szóljon, és a legolcsóbban ússzuk meg az egészet. Északra nem mehetünk ugyebár (diktatúra), nyugaton Kína van (macerás a vízum, stb.), tehát egyértelműen Japán maradt csak terítéken. A várost pedig a jegyár határozza meg. Tokió messze van, talán Oszaka? Hát nem, Fukuoka lett a vége. Életemben nem hallottam erről a városról, ahogy a légitársaságról sem. t’way air Ki hallott már ilyet? Senki? Nem is csoda, mert a cég annyira koreai, hogy a weboldalán angolra sem lehet kapcsolni (legalábbis én nem találom). Na ezért jó egy koreai utazási ügynök. A jegy ár valami nagyon röhejes összeg volt. Egy út ára valami 20.000 forintra jött ki, tehát mi ketten 80.000 forintból járjuk meg Japánt.

Azt ugye mondanom sem kell, hogy a Korean Air gépei vagányabbak, de hát most ez ki a fenét érdekel. Lejár a vízumom 19-én ezért ki kell lépni az országból.

A beszállásos terminálokhoz ami egy másik épületkomplexum egy erre a célra használatos metró vitt át minket. Csak később fogtam fel, hogy vezető nélküli szerelvény. A várótermek nagyon menők. Mindenhol luxus boltok, amelyek azon felül, hogy vámmentesek még 30-40%-os kedvezményt is nyújtottak. Persze így is elképesztő árak, mondjuk egy napszemüvegért, amire ráül az ember és ennyi volt. :-) Amíg lesz kereslet, addig ez a rendszer élni fog. Na ez egy másik téma, amivel most nem untatnék senkit.

A mi gépünk ilyen kis nyüzüge volt. :)

A gép előnye viszont az volt, hogy mivel mi beleegyeztünk abba, hogy a vészkijárathoz ülünk (angoltudás előny ilyenkor, mert komolyabb kiképzést kap az ember), mert olyan helye volt a lábamnak, mint még repülőgépen soha.

A t’way Airlines egyébként egy kis cég. Összesen 5 gépük van, de úgy járnak Fukuokába mintha tényleg valami helyközi járat lenne. Az egyik Boeing 737-800-as napi 4x fordul meg és repül Szöul és Fukuoka között. A másik egy Jeju szigeti járat (ez napi 24x fordul). Van még járat, Tájföldre, Kambodzsába és Tajvanra is. Azt hiszem most indul egy új Pekingi vonal is. Kemények a csávók na. Az utastársaimat szemlélve, ismét vicces megállapításra jutottam: mi voltunk egyedül fehérek ezen a járaton. :-) Kisebbségnek lenni vicces ám. :) Az egész gép egyébként felért egy bécsi bevásárlós kirándulásos feelingel: van aki bevásárlótáskával jött fel a fedélzetre. Az utasok több mint fele idős koreai és japán volt. A gépen a prospektusok, magazinok csak koreai nyelven íródtak. A gépen a pilóta vagy utaskísérő főleg koreaiul beszélt, kicsit japánul és néhanapján angolul is. :) Vicces na, ahogy az alábbi kép is (fókuszáljunk a kisgyerekre). :D

Már a beszállásnál egyébként kiosztásra kerülnek a Japánba való belépési nyomtatványok. A koreai nyomtatványokat is volt aki értékelte, így gondoltam ismét fotózok. Következzenek a „drogozol-e, van-e bomba nálad?” kérdésű papírok, majd a „minek jössz Japánba, mennyi pénzed van és mikor mész el innen?” című nyomtatványok következnek.

A képek minőségéért elnézést, de nagyon rázott a gép.

Az út egyébként roppant rövid volt. Másfél óra, de a buszsofőr nagyon nyomta a gázt és a megadott időnél is hamarább szálltunk le. Azért kaptunk némi élelmet és egy kis narancslevet is.

Aztán egyszerűen Japánban találtuk magunkat, ami számomra még most is hihetetlen. Sosem hittem, hogy eljutok ebbe az országba. Gyermekkorom óta olvastam róla, láttam filmeket, de aztán az egész valahogy nem volt fontos, erre meg itt szívom az itteni levegőt (finomabb mint Szöul, de psszt.)

Fukuoka viszont már egy másik történet ;-)