Adománygyűjtés egy jóléti társadalomban

Ehh… ismét egy poszt, ami megossza majd az ide tévedő olvasót. Komolyan mondom nem értem miért én kaptam ez a szerepet, mármint azt, hogy minden téma aminek két oldala van nálam csapódik le. Nem magyarázom, belevágok…

Ha valaki most kapcsolódott volna be a blog mindennapi életébe, akkor annyit bevezetőként, hogy mi itt Szöulban egy NGO-nál (angolul: Non Governemt Organization, magyarul: Nem Kormányzati Szervezet?) vagyunk. Ez annyit tesz, hogy egy alapítványról beszélünk, amely olyan tevékenységeket végez, amelyeket igazából  a kormánynak (kormányoknak) kellene, de mivel ők el vannak foglalva a napi vitáikkal és szavazásaikkal, másnak kell foglalkozni az emberek, csoportok, népek problémáival.

Az egyik ilyen például az, hogy A CHARMing Alapítvány mára már két víztisztító berendezéssel ellátott kutat adott át Afrikában (Libéria) és a cél, hogy minden falu kapjon egy ilyet. Mostani fejjel ez lehetetlen, de a 2 kút is az volt, mégis már működésben vannak. Megjegyzem mindez koreai pénzekből valósult meg és itt jön a képbe az alapítvány munkája. Európában nekem  alapítvánnyal nem volt dolgom, itt pedig belecsöppentem a közepébe. Annyira keményen, hogy ma már adományokat voltunk gyűjteni. o.O

Mondanom sem kell, hogy eléggé távol áll tőlem ez a fajta tevékenység, de Koreában valahogy más minden mint otthon. Otthon már eleve lebeszélném magam arról, hogy valakihez odamenjek, hiszen az első gondolat, hogy „úgyis elhajt a fenébe”. Koreában viszont valahogy talán a jóléti társadalomnak, a nagyobb tiszteletnek (persze ez is hanyatlóban van, mert az új generáció azért már igencsak más utat kezd járni), vagy nem is tudom minek köszönhetően más az egész hozzáállás. Szöulban egyszerűen (más városról nem beszélnék, mert csak vidéki falukban és hegyekben voltam) akkora a jólét, hogy a kávézók nem is kávézók a belvárosban, hanem kávéházak. Életemben nem jártam még Starbucks-ban (elvből, mert nem nagyon kedvelem a hypeolt márkákat), de itt egy Starbucks 4 szintes. És nem ez az egyetlen ilyen hely, sok márka van jelen, koreai és nyugati is. Ezek a kávézók tele vannak fiatalokkal, akiket a mellém beosztott (viccelek, mert engem osztottak a srác mellé) kolumbiai származású diákkal John-al látogattunk meg.

A cél ugyebár az adomány gyűjtés volt, így kerültem én a dolgok sűrűjébe. Mondanom sem kell, hogy a srác mondta a szöveget mely az alapítványról szólt, az afrikai, kambodzsai és koreai hátrányos helyzetű gyerekek megsegítéséről. Szóba került a 2 kút is. Ezek után viszont érdekesmód megnyíltak a pénztárcák. A tizenéves diáklányok – akiket az egyenruha, a hajviselet és a szemüveg miatt szinte lehetetlen megkülönböztetni – is adakoztak. Bedobták a maguk kis 1000 wonját (200 HUF) az erre a célra kialakított ládikába. Nem tudom, hogy ezt a jóléti társadalom-e teszi, vagy egyszerűen egymás előtt érzik az emberek cikinek, hogy adni kell, mert 1. ha ott a barátnőm az asztal másik felén, mit is gondol rólam ha nem adok, 2. az osztálytársam nem adott, de én csakazértis támogatom ezeket a célokat. stb.

Egyébként azt a feladatot kaptam a mesteremtől, hogy figyeljem az embereket. Milyen arcokat vágnak, stb. Érdekes, de sosem tartottam magam jó emberismerőnek. Na ez itt Ázsiában duplán igaz. Teljesen másak a reakcióik, és más lépéseket tesznek, mint amit mi európaiak, magyarok tennénk. Otthon ha valaki nem-et mond, nem lehet meggyőzni. Itt elsőre fintorog mondjuk egy lány (én már fejben leírtam a személyt, hogy nem fog adni), aki aztán lehet a nap legnagyobb adományát adja. Egy másik személy pedig végighallgat, beszélget velünk, mire kiderül, hogy ő nem akar adni semmit, de sok sikert. Az első benyomásaimnak nem szabad hinnem. Teljesen más környezetben nőttem fel, mit is akarok én előre meghatározni? John persze már alapból tolja a szabályokat: „Nem kell gondolkodni, mondani kell szívből a szöveget és kérni, a többi nem a mi dolgunk.” vagy „Tudod mondta a mester is, hogy a kommunikációnknak hasból kell jönnie és nem túlagyalva.” (megjegyzés: ezt a módszert még nem tudom szavakba önteni, de értem miről van szó. Nem hasbeszélésről sem nem lyuk hasba beszéléséről, csupán a koreai kommunikáció egyik filozófiai formájáról).

Vannak jómódú diákok, akik kávézókban tanulnak. MacBook, iPad, iPhone 4S, folytassam? Drága cuccok, elit ruházat, stb. A fiúk milliomosnak tűnnek, a lányok hercegnőnek. Mindenki ad valamit. Belegondoltam, hogy van aki 1000 wont-t ad… 200 forint. Ez Magyarországon miért nem működik? Szerintem (és ez privát vélemény), mert cikinek tartunk 200 forintot adományozni. 1000 forint is ciki lehet nem? Itt pedig már öröm van ha 5000 wont kapunk (1000 HUF)… szóval mégsem a jólét kérdése ez? Egyes felnőtt emberek aprókat szórnak a dobozba, magyarul kevesebb mint 200 forintot is képesek adományozni. Hihetetlen! Sok kicsi sokra megy, ez tény. Az egyik nagy „fogás” (hülye szó, mert a pénzt ugyebár komoly elszámolást követően este leadjuk) egy kávézó tulajdonosa volt, aki 30.000 wont (6.000 HUF) adományozott. Wonban minden olyan soknak tűnik… forintban meg lehet lenéznénk. Nem tudom, hogy csak én érzem így, vagy más is?

Természetesen volt aki nem adott semmit, vagy elhajtott a fenébe, vagy arra hivatkozott, hogy csak kártyája van és nem tud készpénzt adni (mondjuk tény, hogy ha az ember nem akar utcai kaját enni, akkor kártyával itt le lehet élni egy életet is már, mert annyira minden bolt és szolgáltatás be van drótozva).

Lényeg, hogy új tapasztalatokra tettem szert. Kemény munka ez, mert reggel 9-től este 8-ig rövid szünetekkel (ebéd, vacsora) szinte zsinórban adományokat gyűjtöttünk. Sok érdekesség is volt: egy lány, akinek koreai arca volt, de kiderült, hogy Hong-Kong-i. 3 koreai arcú srác, akikről kiderült, hogy brazilok, mert ott születtek koreai szülőktől és visszajöttek koreait tanulni. Érdekes volt a mai  nap. Ájulás határán vagyok, de többet kommunikáltam emberekkel, mint idáig mondjuk egy hét alatt. Sosem hittem, hogy ilyen tevékenységet fogok végezni, mert a ma esti 23.00-kor kezdődő találkozón (kemény mi?) is említettem, hogy nekem nagyon ciki pénzt kérni másoktól, de hát egy alapítvány csak úgy tud adni, ha előtte kap. A puszta jelenlét sokszor nem elég.