browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Farmerkedés Koreában

Posted by on 2012-04-01

Ha a napok nehézségi szintjeit listába kellene foglalnom, akkor a tegnapi volt a legmegterhelőbb. Nagyon jó ez a 10 napos koreai workshop, de annyira sok a program, hogy kissé kimerítő tud lenni. Én ugyebár, a thai gyerekekkel ellentétben nem a központban alszom, így a szállásig esténként 30 perc gyaloglással jutok el. Az utolsó meditációk kb. este fél 10-kor érnek véget, így ha azonnal elindulok is, akkor is jó ha 10-re hazaérek. A fürdés már a felüdülés egyik része, de nagyon sokszor erőm sincs írni. Már pedig írni kell, mert a blogon kívül más pénzes tevékenységeim vannak. Attól, hogy én itt vagyok, még vannak kiadásaim, amire a pénzt továbbra is meg kell keresni. Épp e miatt vállaltam be a “ghostwriter” tevékenységet (mások nevében írok cikkeket). Szóval elég kimerítő volt minden nap, de ma már nincs több ilyen “ezt látnod kell” program (amire ha nem mentem volna el, akkor most bánnám).

Tegnap azért még volt egy kis meglepetés, és ez főleg negatívan értendő. A meditációs “trénerem” (nem tudok erre szót, mert nem tartom sem mesternek, sem mentornak, de ő az aki fordít ha kell, és ő az idegenvezetőnk is) néha kissé azt érzem direkt szívat meg. Péntek este ugyanis felhívott a csajszi (aki mellesleg csak 3 évvel fiatalabb mint én, tehát a koreai szokások szerint engem “oppá”-nak kellene hívnia :-)))), hogy reggel 7-re legyek készen, mert mindenki a lakásból elindul a mester vidéki farmjára kertészkedni. Ez mind rendben is volt, persze leszámítva azt, hogy a gyerekotthonos nap után, a sok gyaloglásba (nagyon komoly emelkedő van a gyerekotthonig és szinte egy este sem tudtam magam kialudni) és lelkileg is le voltam már fáradva. Ja igen és még a gyerekotthonos tapasztalatainkat, érzéseinket is le kellett írni, amire én azt mondtam, hogy megírom neki e-mailben, csak ne kelljen már a központban dekkolnom, mert éjfélre sem leszek ágyba. Ezt elfogadta és már épp ezt a levelet írtam, amikor jött a már említett hívás, hogy 7 óra. Ok, rendben, letusoltam és beállítottam a telefont 6:30-ra, hiszen reggeli tollászkodásra, fogmosásra elég lesz a fél óra (akkor is ha a lakásban sokszor több mint 10-en vagyunk és nem én vagyok az első a fürdőszobában). :-)

Másnap reggel a vendéglátóm 6:25-kor kelt, hogy menni kell és keljek fel, mert mindenki rám vár. Mondanom sem kell, hogy hova kívántam a csajt… Irtó pipa voltam, hogy volt 2 percem felöltözni és büdös szájjal, égnek álló hajjal elindulni a kocsihoz. A lépcsőházban meg kinyomtam az ébresztést. Szerencsére a vendéglátóm és a férje türelmesek voltak és útközben még valami meleg italt is vettek nekem. Nem tudom mi ez, de kis üvegben van, és melegítve adják a vevő kezébe. Szerintem valami ginszeng ital lesz, de valami eszméletlen jó íze van. Később kiderült, hogy kár volt hamarabb indulni, mert 20 perc múlva visszafordultunk a vendéglátóm fiáért. Mégis csak elég lett volna 7-kor indulni, ugye? :-)

Később a szitut tisztáztam a csajjal és szerinte nem ő tehet róla, hogy a háziak hamarabb indultak el. Kösz. Máskor komolyan ha van valami én 6-kor felkelek, mert nem szeretem az ilyen cikis szituációkat. Az utazás, ha meg akarod ismerni a világot jár némi kényelmetlenséggel. Nem alszol az ágyadban, nem lehet a tiéd órákon át a fürdőszoba, talán magányod sincs. Ezt meg kell érteni, hiszen ez ezzel jár. Az élmények viszont kárpótolnak. Értem én, hogy a luxusutazás az minden kényelmet megad, de nagyon kevesen tudják ezt megengedni maguknak. Akik meg igen, azok ne higgyük, hogy nagyon sok időt el tudnak tölteni egy helyen. Elfoglaltak és a gondolataik nem kapcsolnak ki. Nos, én inkább ezt a kényelmetlen, de sokszor azért mókás módját választottam a távoli kultúrák megismerésének. Nem bántam meg, és most sem bánom. Alkalmazkodni kell, beolvadni és nem rinyálni. Amiket most átélek ezek megerősítenek, attól függetlenül, hogy abban a szituációban az ember persze kifutna a világból. Sokszor viszont én jövök rá, hogy a fő hibás én vagyok. Ha 7-kor indulás, akkor ne számoljam ki magam, hanem keljek fel 6-kor és probléma megoldva.

Az újra elindulás :-) számomra azért kínos volt, mert eszembe jutott, hogy vidékre megyünk, nálam meg allergia-gyógyszer sincs (hiába írtam fel előző este, hogy ne felejtsem el betenni, idő nem volt felfogni, hogy fiú vagyok-e vagy lány). Lesz ami lesz alapon gondoltam élvezem az utat. Sajnos annyira álmos voltam, hogy nem sokat láttam Szöul többi részéből. Amire emlékszem, hogy akkora ez a város, hogy nem bírunk kimenni belőle. Mindenhol toronyépületek és rengeteg ház… aztán kóma… mert már csak arra emlékszem, hogy letérünk az autópályáról és egy farm bekötőútján zötykölődünk.

A ház a rizsföldek közepén van, több melléképülettel. A tulajdonosa a CHARMing központ alapítója, akit az egész központ egyfajta mesterként, mentorként tisztel. Nem tudom leírni azt az áhítatot, amit a (szerintem 50-es férfi) felé érez itt mindenki, de olyan szinten tartják őt nagynak, mintha Osho lenne, ők pedig a tanítványai. Ő itt az ő privát Tolle-jük. Először nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert ha ez a ember megérkezik a központba, mindenki haptákba vágja magát. Amit tudok, hogy filmet rendez, könyvet ír (a múlt héten jött ki az egyik könyve japán kiadásban is), szóval egy életművész, aki ráadásul tiszta vízióval várja azt, hogy áttörjön a jég az Észak-Korea problémával kapcsolatban. Neki már megvan a forgatókönyve az egészre. Elsőre persze furának hangozhat, de a pali tényleg tudhat valamit, mert 26 évvel ezelőtt elkezdte felépíteni ezt a központot. Ma már Szöul egyik legmenőbb városrészében egy 6 szintes épületben üzemel a központ és már létezik a Tájföldi kirendeltsége is. Le a kalappal! Többek között a 10 thai tinédzser meghívása is egyfajta “tegyük jobbá a világot!” tanfolyam része volt. A 10 nap alatt mindenki megtanulta a meditációt (egy olyan technikát, amivel gyorsabban lehet haladni – a klasszikus meditációs technikákban felfejlődni egy mesteri szintre lehet akár 20 év is, ezzel kevesebb), megtanult szeretetet adni (pl. a japán vizes kísérlethez hasonlóan itt egy másik embernek kellett pozitív gondolatokkal teli vizet “készítenünk” – pozitív gondolatokat “szugeráltunk” a vízbe és azt kellett meginnia egy másik tagnak – tudom ez így vicces, de nevelő hatása van), és fogadni, megismertük Szöul nevezetességeit, a koreai kultúrát, nyelvet, és még sok mindent. Mindezt ez az ember hozta létre. Nos az ő házához voltunk hivatalosak.

A ház, ahogy a képeket is látjátok, lehet nagynak tűnik, de belülről szerintem sokkal kisebb. Itt lakik az emberke a nejével és a 4 szép gyerekével. 2 lány / 2 fiú. Elvileg mi a veteményeskertet jöttünk rendezni, amit fel kellett ásni. Európai ember ha ás, akkor a többi ázsiai nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze, először csinálom-e. :-) Csináltál már ilyet? Önkéntes munka volt? Válasz: Peeersze, falun nőttem fel, és nagyanyám nem fizetett ha felástam a kertjét. Önkéntes hát! :-) Nem értették a viccet, de bólogattak. Ettől függetlenül az ásás nem ment nyugiban, ugyanis a koreai monk szerint mindjárt sort kell ásnom, a thai srácok szerint meg a sorokat később jön valaki és kialakítja. Gondolhatjátok, úgy éreztem magam mint a mesében, amikor az apa meg a fia viszi haza a szamarat: jön egy ember, aki azt  tanácsolja az apa üljön a szamárra és a fia vezesse, aztán jön egy másik, aki szerint jobb lenne ha a fiú  ülne inkább a szamáron, majd a harmadik szerint inkább kössék egy botra a lábainál fogva a szamarat és vigyék a vállukon. :-) Nos ilyen volt kertet ásni a koreai faluban. :-)

A krumpliról érdekesség, hogy itt sokszor édességként, desszertként (csak úgy az asztalra teszik, hogy nassold) fogyasszák. Ez a krumpli tényleg édesebb mint a magyarországi, nekem bejön (elvégre krumpli-fan vagyok). A kiásott krumpli nem volt édes, de az alakja miatt ez sem volt magyar vagy szlovák krumpli. :-)

Ásás közben persze mindig jön valami zavaró tényező. Az itteniek nagyon tudnak dolgozni (komolyan), de ha kajáról van szó (itt az, hogy enni? – az a legfontosabb napi tevékenység), akkor rakétaként lő ki mindenki. :-) Én olyan voltam otthon is, hogy ha valamit be kell fejezni, akkor nem megyek ebédelni a többiekkel, mert nehezen zökkenek vissza a munkába. Ez állítólag nem egészséges, de most már ezt nem is tehetem meg. Ha nem indulok meg a többiekkel, akkor egyenként jönnek és mindenki elrángat enni. :-) Amúgy ez van reggelenként is. A szállásadóm házvezetőnője megreggeliztet, de ha beérek a központba az “anjonhaszejó” (jó reggelt!) után az első kérdés, az ettél-e már, mert akkor menj enni de azonnal! :-) Na ilyen itt élni, gondoskodnak az emberről. Otthon ez “who cares?” kategória, itt pedig a közösségi tevékenységek legfontosabb eseménye. Tény, hogy evés közben tanulok a legtöbbet mindenről. Koreai ember evés közben beszél… sőt csámcsog… a nők is… a szép nők is. :-) Én szeretem őket és nem érdekel. :-)

Nos reggeli, a vendéglátó házában (ha már egyszer neki dolgozunk ugyebár, meghívott mindenkit). Hát ennyi embert enni egy nappaliban… :-) Amúgy először ettem alacsony asztalról földön ülve. Ilyen asztalból volt vagy 5 a szobában és ezeket körbeülve ettünk… jókat. Az itteni ételeket én nem tudom megunni. A sok zöldség, tengeri szárított apró halak, egzotikus ízek… nagyon hiányozna ez otthon. Minden más, de nekem valahogy nagy mértékű fogékonyságom van ezekre a dolgokra. Nincs olyan étel amit ne szeretnék itt, komolyan. Talán a kimchi (káposztaétel) néha zavaró, ha az ember meleg ételt eszik és a hűtőből kivett kimchi-t kell hozzá nassolnia. Ez annyira nem begyere, de egyébként minden jó. Megreggeliztünk, közben a nagy főnöktől megkaptam, hogy “Gabriel handsome” azaz, hogy milyen jóképű is vagyok, amit még napközben elismételt párszor (a nagyobbik lányának is). :-)

Utána ismét munka. Az ásás és később a tűzifa rendezése. 3-4 fuvar kis teherautónyi tűzifát kellett lepakolni, majd egy részét a kályhához vinni (érdekes, hogy a házak padlófűtését biztosító kályha a házon kívül van, ami szerintem nem jó hőtakarékosság, mert csak az ajtajának kellene kifelé néznie, ha már egyszer nem bentről pakolják). Napközben azért mindig jött 1-2 lány naranccsal, vagy pohár üdítővel, kávéval. Jó kis közösségi “brigádmunka” volt ez. Az ebéd az egyik oldalsó házban volt, gondolom itt lakhat a személyzet. Az összkép viszont az, hogy nem látszik a házon a gazdagság, mert lehet nincs is. A gyerekek jól neveltek és jól öltözöttek. Szeretik az apjukat, stb. Ezt azért írom, mert az első napokban ezt az embert önjelölt guruként soroltam be, de látva a műveit és azt, hogy azért nem pompára költi a bejövő pénzt (bár nem látom át a költségvetést, de a központ gazdagabb mint az alapító), le a kalappal. Nem vagyok tökéletes és nekem is vannak néha hülye meglátásaim. Nem tartom magam jó emberismerőnek, ezért inkább elhessegettem minden negatív gondolatot, de a házban tett látogatás (mert csak a vendége voltam) elég sokat megmutatott a mesterből (pozitív irányba).

Egy fontos dolog majdnem kimaradt: délután megérkezett a tájföldi nagykövet. Hoppá! A gyerekekkel videó interjú készült (mármint velünk dolgoztak), stb. A nagyfőnök nagyon jól mozgatja a szálakat, azt kell, hogy mondjam tudatos márka és PR építő. Le a kalappal!

Délután már nagyon fáradt voltam és a csoport elment megnézni a közeli tradicionális koreai falut (erről lesz a következő írás). Váltóruhám ugye nem volt, szóval ott égtem a sok jól öltözött koreai turista között a melegítős szerkómban. Ez mind a reggeli hejhó miatt volt. A csoportot ráadásul el is veszítettem, de visszataláltam egyedül a farmra, hamarább mint ők. Iszonyatosan fájtak a lábaim, talán így még soha. Nagyon sok volt az ásás és a turizmus egy napon, és még visszamentem fát pakolni. A mester leküldött minket kosarazni, hogy ne szakadjunk már meg a munkába. Ekkor már minden bajom volt, fáztam, lábaim fájtak, átéltem első koreai migrénemet (pedig büszke voltam rá, hogy a környezetet változás jót tett fizikailag is a közérzetemnek), amin a gyógyszer sem segített. Nem tudtam élvezni az egyébként vicces kosárlabda meccset, amiben kiderült, hogy a monkok jobban szerepeltek, mint a nem-monkok. :-)

  • elég sok ilyen "fura" krumplit szedtünk ki a földből
  • volt két élénk kutya, akikről lehetetlen volt normális fotót csinálni :-)
  • kicsit nagy területet kellett megcsinálni...
  • ... ennyi emberrel viszont fél nap alatt "szétkaptuk" a földet :-)
  • a távolban azért látszódik az autópálya
  • ennyi thai dalt egy napon még nem hallottam :-)
  • a vendéglátónk háza
  • föld felásva, krumpli elültetve, lefóliázva
  • nem rossz hely, itt lehet alkotni
  • monkok és nem monkok - kosárlabda :-)
  • feleségek és lányok - drukkerek :-)
  • jófej volt ez a kutya, de le kellett fognom egy fotó erejéig :-)

A nap végül nem ért véget. Nem mentünk haza, mert a mester egyik kedvenc időtöltése, hogy mindenkit leültet (persze földre törökülésben, ami nem lett volna gond ha nem fájtak volna a lábaim) és jöhetnek az egyes egyének előadásai. Mindenki énekel valamit, de komolyan, a kicsitől a nagyig. Népdalt, kpopot, balladát, mindegy. A mester kisebbik lánya zongorázott is (nem szívesen, de az apja ráparancsolt). :-) Türelmem határán voltam, mert tudtam, hogy nagyon messze vagyunk Szöultól (reggel nem éreztem csak az időből ami eltelt), de megpróbáltam élvezni a műsort. Voltak nagy meglepetések, pl. a barista szobatársam aki egy jóképű aranyos gyerek nagyon szépen tud énekelni. Valami filmzenéből énekelt egy részt. Csak lestem. Egész este egyébként az volt az érzésem, hogy ez a társadalom közelebb van ahhoz a régi közösségi összetartáshoz és “összejáráshoz” mint a miénk. Nálunk ez valahogy elveszett és elidegenedtünk. Inkább elvagyunk a TV nézéssel, vagy egyéb tevékenységekkel és szűk körben oldunk meg minden közösségi életet.

Az egész program kb. 2 órát tarthatott és utána nagy “kamszapamnida” (köszönöm) – ezt én mondtam – és “hansome” (jóképű) – szavak kíséretében 11-en egy furgonban elindultunk Szöulba. Aludtam, felébredtem, megint aludtam, twittereztem, aludtam, Facebook és így ment sokáig. Wifi volt egész végig az autópályán. Nem bírtunk megérkezni. Ismét minden bajom volt, de reményt se láttam, hogy hazaérjünk, mert elkaptuk a szombat esti dugót. Araszolás, lassú szakaszok. Nagy kínon közepette persze csak hazaértünk és véget ért koreai létem eddigi legfárasztóbb napja.

5 Responses to Farmerkedés Koreában

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük