Irány Jeju-do!

Ajj, kimaradt a tegnapi nap, így vétettem a saját szabályom ellen miszerint napi 1 cikket mindenképp kisajtolok magamból. Tegnap minden bajom volt, mert még tart a Jejuról hazahozott izomláz és a nyakam is mindig begörcsölt mikor gép elé ültem. Ezzel persze senkit nem akarok untatni, csak olyan jó meggyónni a dolgot. :)

A repjegyünk ugyebár a CHARMingos családdal ellentétben péntekre szólt. Ők már lementek szerdán és páran rám is írtak KakaoTalkon, hogy mi most akkor nem megyünk, vagy most mi van? :) Nem mondom jól esett, mert az utóbbi hetek elfoglaltságai miatt szinte vadidegenként kezeltek egyesek. Oké értem előkészületek meg minden, de azért még mindig nehezen viselem (na oké csak néha, mert szokom már), hogy az egyik nap valaki lelkesen kommunikál velem, a másik nap meg szinte idegenként kezel. Ez egyfajta koreai stílus amit meg kell szokni. Másak na, és most ebbe itt ne is menjünk bele, mert nem ez a lényeg…

Pénteken ugyebár repülünk, ettől függetlenül irtó sok feladatom maradt a maradék 1.5 napra. Komolyan mondom listát kellett írni a teendőkről és még így volt amit nem győztem megcsinálni. Ettől függetlenül csütörtök éjjel le sem feküdtünk, csak egy órára aludtunk el hajnalban… Az utazás testi tüneteit el lehet képzelni, de azért végigcsináltuk. A Jeju Air (mert Jejunak ám légitársasága is van, ráadásul nagyon jó árakon utaztatnak) járata a Gimpo reptérről indult, ahol még sosem jártam. Légvonalban nagyon közel van az apartmanhoz, épp ezért nem egyszer látni ereszkedő gépeket a Han folyó partján üldögélve. Gimpora metróval mentünk ki és találtunk egy ügyes útvonalat (nem a reptéri gyorsvasút járata ami Incheon reptérig is kivisz ha kell).

Gimpo bevallom nekem csalódás. Lehet Incheon vagy akár a budapesti reptér az etalon a fejemben, de Gimpo (és most elnézést kérek mindenkitől) a Népliget buszpályaudvarra emlékeztet. A gépekhez buszokkal megyünk, a csomagokat is érdekesen kezelik. Ami viszont tetszett, hogy a reptérről induló buszokat egy váróteremben elhelyezett kijelzőn lehet figyelni. Amikor jön a busz akkor még van idő kimenni az esőbe, melegbe, vagy a hidegbe (évszaktól függően). Tudom ez kis semmiség, mert megoldható akárhol, de nekem tetszett.

Amióta Koreában vagyok én nem nagyon ittam energiaitalt, de ez a kómás reggel sajnos kihozta belőlem a fogyasztót. Nem sok energiaital márka van a polcokon, legalábbis a kisboltokban, viszont érdekesmód nagyobb a választék a sportolóknak fejlesztett isotonic sportitalokból. A két italtípus közt az a különbség, hogy másra hat. Az energiaital inkább éberen próbál tartani, míg a másik az izomfáradtság és erőnlétben próbál segíteni (tuningol). Nem akarok erre kitérni, mert professzionálisan úgysem tudom elmagyarázni, de mivel Koreában nagyon sokan sportolnak (mármint hobbi szinten), így bizonyára ennek van nagyobb piaca.

A reptéren azért mindig történik valami. Az Olimpia miatt állandóan videók mentek a bajnokok győzelmeivel. Zászlók is voltak kinn… Pantomimművészek és egyéb beöltözött emberek szórakoztatták a gyerekeket, fényképezkedtek velük. A képek aztán mindenki nagy örömélre megjelentek a monitorokon, stb. Zajlott az élet és komolyan tiszteletreméltó, hogy mindig vannak programok, amelyek vagy a turistákat igyekeznek jobb hangulatba hozni, vagy a nagy sporteseménnyel kapcsolatban erősítik a nemzeti öntudatot.

Mivel én még sosem repültem belföldi járattal, nem tudtam a szabályokról. Nem kellett olyan hamar becsekkolni, minden sokkal gyorsabban zajlott. Eleve az ember országon belül mozog, tehát nincs vám, vagyis van, de az csak rutin útlevél-szkennelés. Melinda nevét elírták a jegyfoglalásnál, ezért őt visszaküldték a vizsgálatnál. Három Jeju Air-es alkalmazott is bocsánatot kért tőle, nagy hajbókolás közepette. Már neki volt ciki az egész jelenet. :)

A bőröndöm a Koreába való érkezéskor szinte darabokra hullott (nem tudom ezt írtam-e?). A kerekei letörtek, elgurultak… a lábak amiken állt letörtek… kész csőd volt az egész. Új bőröndöt nem vettem, így Melindával egy bőrödbe pakoltunk. A háttérben persze ott lengett a pallós, hogy ez fájni fog, mert a két nem ugyebár külön fog lakni (igen Confucius-t még mindig „szeretem”) Jeju-n tehát majd meg kell oldani a cuccok szétválasztását is. :)

Esett az eső, tehát a repülésen túl nem nagyon tudtam semminek sem örülni. Alig vártam, hogy felszálljunk és aludhassak. Busz kivitt a géphez és már el is foglaltuk a helyeinket.

Érdekes volt Szöult látni a levegőből. A kanyargó Han folyót, némely ismert épületet. Egyre arra gondoltam, hogy miként is lesz ebből Ázsia-körút, ha én ennyire szeretem ezt a várost. Minden normális ember vidékre vágyik. Nyugalomra. Én falun nőttem fel, és 15 éves koromban költöztünk csak be városba. Valahogy ennyi elég volt a vidékből. Nem tudom, hogy miért, de én inkább a nagyvárosokat szeretem. Budapesttel sem volt semmi bajom, sőt ha honvágyról kéne beszélni (ami ugye esetemben nincs még), akkor is szerintem Pest hiányozna. Hogy konkrétan ott mi azt nem tudom megmondani, de szép emlékeim vannak Budapestről. Szöul meg ennek a hatványa. Több belváros, nyüzsgés, érdekességek, feliratok… az agyamnak mindig dolgoznia kell, sosem pihen, mert feliratokat olvas, gyakorolja a nyelvet, stb. Nekem ez Szöul.

Voltam már vidéken a CHARMing családdal szóval tudtam mi vár rám, de akkor is azt éreztük, hogy le kell mennünk és nem csak Jeju miatt, hanem az egész rendezvény miatt is.

A gépen egyébként minden rendben ment. Az út rövidsége miatt (ha jól emlékszem 50 perc) csak narancslevet vagy vizet szolgálnak fel. Evészet nincs és akkor sem ha mi kimondottan szeretjük a repcsis kajákat. :)

A landolás viszont Jeju-do-n (Jeju a sziget neve, a „do” pedig szigetet jelet koreaiul) nagyon nem volt okés. Ezek a buszjáratok (mert tényleg olyan sűrűn repkednek oda vissza a gépek) szerintem már olyan lazák, hogy nem érdekes hogyan teszik le a pilóták a gépet. :-) A reptér is (és most komolyan nem akarom, hogy azt érezze  a kedves olvasó, hogy negatív vagyok, de ha ezek a tények, most mit ferdítsek?) egy modern vasútállomás szintjén van. Tömegek jönnek mennek, a repülő „buszok” hozzák őket… Nem is tudom mit vártam. Belföldi közlekedéstől ne várjak sokat… A szép az egészben viszont az volt, hogy míg Szöulban melankolikus idő volt, addig Jeju-n Hawaii szerű hangulat és időjárás fogadott minket. A reptér környezete nagyon úgy van kitalálva, hogy ha kilép az ember akkor ott pálmafák fogadják és tényleg már csak a virágfüzért nyakunkba akasztó lányok hiányozzanak. :-)

A reptéren persze nem várt minket senki (alap, ezt már megszoktam), hiszen már azon sem csodálkozik senki ha odatalálunk valahova (főleg, hogy 5 hónap után elvárnák azt is, hogy felsőfokon beszéljem a koreait). :D Annyit tudtunk a Google Térképről, hogy a hely a reptértől nagyon messze van és „jobb ha taxiba ülünk”… Nem tudom miért kell mindig a legegyszerűbb (és legdrágább) megoldást ajánlani az embernek? A taxi 40.000 wonba került volna (8.000 HUF). Megkérdeztük az információnál megy-e busz a megadott helyre. A válasz: Igen és 3000 wonba (600 HIF) kerül fejenként. 1200 forintnyi összegből szinte a sziget másik felére vitt el minket egy klimatizált busz, ami szinte felért egy turista városnéző körúttal. Ismét az alapvető vagabond szabály érvényesül: ne azt akard látni amit a turistákkal láttatnak, hanem azt, amit az ott élők élnek meg. Ilyenkor megveregetem a vállamat, komolyan. :)

Megjegyzem, hogy T-money kártyával lehet fizetni minden buszon (elvégre Korában vagyunk még mindig), tehát távolságfüggő a menetdíj is. Egy helyen át kellett szállnunk, ahova 1000 won (200 HUF) lett volna a díj, de mivel átszálltunk ez „beleesett” a 3000 won (600 HUF) szállítási díjba. Az információs hölgy nagyon kedves volt. Leírta egy cetlile hogy is jutunk el a kívánt helyre. Szerintem vezetnek valami statisztikát, mert megkérdezték honnan jöttünk. A Magyarország ilyenkor mindig csodálkozást vált ki, úgy tűnik, mintha mi egyenesen Jeju-ra jöttünk volna és nem pedig Szöulból ruccantuk ki ide a dél-koreai Riviérára. :)

A buszozást komolyan élveztük. Fáradtak voltunk, én ökörködtem. A videót visszanézve olyan mint egy utazós dokumentumfilm. :)

Mellettünk épp egy CCTV-s kocsi állt meg a pirosnál. Ezzel keresik meg többek között a tilosban parkolókat, stb. („A Nagy Testvér figyel téged!”) :)

Be kell vallanom, hogy én egy óriási nagy tévedésben volt a szigettel kapcsolatban. Én ugyanis azt hittem, hogy ez egy kis sziget, amin ha sokáig is tart, de 1-2 óra alatt át lehet sétálni. Hát nagyon nem. Jeju egy „bazinagy” sziget, aminek több városa van. Van itt minden. Tulajdonképpen ez egy kis ország, saját márkákkal („Only in Jeju”) és komoly infrastruktúrával. Komolyan az egész légkör, az utak, az utcák olyanok mint amilyennek Hawaii-t képzelem. Néhol olyan érzésem volt, minta Olaszországban lennék. Mediterrán sziget ez. Aki Koreában jár és el tud jutni ide, semmi esetre se hagyja ki. Nagy élmény!

A buszon koreai rőzsedalok szóltak. Nagyon vagány sofőrünk volt, akinek nem jeleztük, hogy szóljon ha le kell szállni, mégis volt amikor aggódva hátrajött egy megállóban, hogy na most (aztán megnézte hova is megyünk és „jaj mégse” lett a dologból). :)

Később elfogyott a város és egyre ritkábban láttunk épületeket. Ami nagyon tetszett, hogy a buszmegálló bódékon mindig látszik az előző megálló, az aktuális és a következő megálló neve is. Mint a metrón. Így az embernek van ideje készülni ha le kell szállnia. Okos ez is. A buszon persze angolul is halljuk a megálló nevét (nem mintha nem kellett volna legalább 20x megnéznem hova is megyünk, mert mindig kiment a fejemből). :)

Leszálltunk és a „préri” közepén találtuk magunkat. Komolyan ott nem volt semmi. Három szörnyen kinéző és félelmetes helyi ember (komolyan a „Wrong turn” című filmben láttam ilyen arcokat utoljára) megkérdezte, hogy hova is megyünk. Mondtuk a hely nevét, erre mutatják hogy az ott van. A hely persze egy falu volt, nem pedig egy (ahogy én elképzeltem volt) üdülőtelep, aminek Zen Village (Zen falu) a neve.

Hát jólvan. A 20 kilós bőröndöt húzva ilyen úton haladtunk egy olyan cél felé, amiről azt sem tudtuk hol van. :-)

Az érdekes az volt, hogy sehol sem láttam olyan helyet, amit elképzeltem volna. Hol lehetnek „ezek”, de most komolyan. Internetem nincs, ugyebár nincs SIM kártya a mobilomban, wifi meg a tehéntrágyadomb közepén nem lesz bekötve… keresni kell egy telefont. Közben agyaltam, hogy kit is hívjak fel a „bandából” aki beszél angolul, mert hangátvitellel mutogatni se lehet ha nem jut na eszembe egy koreai szó. :)

Találtunk egy éttermet (amolyan helyi földön ülőset) és épp a koreai nyelvtudásomat villantgattam (magam is meglepődtem, hogy milyen kifejezések jutottak eszembe a nagy szükségben) :) amikor elkezdtem keresgetni a telefonszámokat. Megkérdeztem az ott dolgozó hölgyet, hogy használhatom-e a vonalas telefont, amit persze megengedett. Ilyenkor sosem értik, hogy ha ott a mobil a kezemben akkor mi a probléma. :) Nagy nehezen megértette, hogy ez csak egy kártya nélküli „izé”. :) Később jött egy angolul minimális szinten beszélő hölgy, aki minden áron vissza akart vinni minket a főút mellé, hogy ott majd valakik segítenek. Közben kérdeztem, hogy ez a hely, ahova el akarunk jutni „messze van?” vagy „közel?”. Nem tudom ki emlékszik a „Csonthülye” című film jelenetére, amikor a golfos srác menedzsere Afrikában kérdezi a helyi öregeket, azok meg csak ismétlik. „meszeeeee”, „közeeeeel”. :D Nehéz úgy komolyan kommunikálni valakivel, hogy közben az agyam ilyen hülyeségeket dob ki. :)

Már-már azt hittem a hölgy oda visz a „miéinkhez”, de egy szintén önkéntesekből álló keresztény gyerekeket nyaraltató szervezethez vitt minket. Na ott aztán olyan fogadtatásban volt részünk, hogy komolyan mondom ezért érdemes Ázsiába jönni. Mindenki jött kérdezni honnan vagyunk? Mit keresünk? Nagyon kedvesek voltak. Kaptunk is névjegykártyát, hogy önkéntesek nekik is kellenek, szóljunk ha át akarunk menni. :) Lényeg, hogy vannak lehetőségek itt  még. Egyébként ők is Szöulból voltak.

Egy kis idő után jött egy hölgy aki pontosan tudta hova kell minket vinni. Tudta, hogy a Zen Village nem egy üdülőfalu, hanem egy panzió neve. Nagy hajlongás, búcsúzkodás közepette kocsiba be. Kiderült, hogy nem is voltunk olyan messze a célponttól. :) Megérkeztünk a Zen Village-hez:

… és a mellette lévő AIYa kávézóhoz (igen ez a szöuli kávézó „testvére”):

Az épületekkel szemben az út másik oldalán pedig ilyen látvány fogadott:

Az ember ilyenkor azt hinné, hogy „és aztán elmentünk tusolni és lepihentünk”, de az élet nem csak kacagás és móka… Az első ember akivel találkoztunk a Nagy Mester volt, aki szinte azonnal bevágott minket egy furgonba és elvitt egy 20-30 perccel odébb lévő telekre, hogy már pedig nekünk ezt látnunk kell. Hulla fáradtak voltunk, de neki nem merünk nemet mondani. Ha ő megjelenik, mindenkiben megáll a … is. :)

A telek egy ahogy szokás mondani „ameddig a szem ellát” terület. Persze egy kicsit annál azért kisebb. Az egész az alapítványé. Itt a tervek szerint egy nemzetközi falu fog épülni. Minden ház egy-egy nemzet építészeti stílusában fog felépülni. Jelenlétem miatt azt mondták, lesz magyar is. :D Hirtelen beugrott a „Falu” című film (valahogy mindenről filmek jutottak eszembe aznap), amit nem mertem tovább gondolni. :) Itt volt a legtöbb ismerősünk is, akik épp a gaztól / liánoktól tisztítottak meg egy fás részt.

Hogy ne legyen egyszerű az élet, Melindával ott lettünk hagyva a telken, hogy mi is segítsünk. Én, fáradtan, az utazó ruhámban. o.O Megtanultam már nem ellenkezni, mert úgyis „Fighting!” a vége ha ellent mondok. Mivel nem szeretem ezt a szót, inkább tűrtem. Egy sarló szerűséggel liánt irtottam és fejtettem le a fákról. Aztán hoztak kimbabot, meg gyümölcsöket. Aztán megint dolgoztam tovább, mire besötétedett (végre). Nagyon fáradt voltam és ismerve a csapatot még 10-11 körül eligazítás várható, amit már kómásan kell végighallgatnom.

Úgy is lett. Jött értünk egy mikrobusz. Melindáékat már hamarább elvitték (innentől kezdve viszont már ritkán láttam a barátnőmet, mert ugyebár itt az a „menő” ha a két nem nem is találkozik egymással). Gyors tusolás és barbecue-party után „meeting” volt, amin kiderült, hogy másnap reggel ismét eligazítás lesz…

A nők amúgy a Zen Village szobáiban lettek elszállásolva. Mi férfiak pedig a meditációs teremben (amiben az eligazítás is volt) aludtunk takarókon (naná, hogy a földön, hiszen ágyban csak Japánban aludtam pár napot az elmúlt 5 hónap alatt). :) Leraktam a fejem a párnára… Filmszakadás, elájultam… :-)

Folyt. köv.