Pár napja volt a koreai háború 62. évfordulója. Most csak a beszéljünk tényekről:
- Észak-Koreában ugyebár új vezér van akinek „villantani” kell a nép előtt. Volt a műholdat szállító rakéta, ami ugyebár a világ előtt röhejessé tette a nemzetet. Kell valami „nagy dolog”, amit kötni lehet majd a Kim Jong-un nevéhez. Persze van még ideje, de most a nép éhezik, ráadásul szárazság van, szóval minden adott arra, hogy elégedetlen legyen Észak-Korea népe. A média és minden ami nyugat (vagy dél-koreai) lassan csordogál befele az országba, tehát a vezér hatalma és mindenhatósága is veszélyben van. Nyilvánvaló, hogy kell egy aduász.
- Az USA, Japán és Dél-Korea erre elrettentésül („mi vagyunk a Janik”) közös hadgyakorlatot szervez. Személyes tapasztalat, hogy 5-10 percenként elrepült 1-1 harci helikopter Szöul felett és az északi határ felé tartott (mármint a bázisra – gondolom én). A katona ugyebár milyen? Szórakoznia kell. Elkövetnek egy olyan hibát, ami azért cseppet sem mondható pajkosságnak. Észak-Koreai zászlóra lőnek a gyakorlat alatt.
- Észak-Korea persze felkapja a vizet (egyébként jogosan, mert USA sem tűri ha az arab világ csillagos / csíkos zászlót éget) és megüzeni az Egyesült Államoknak, hogy ne gondolja, hogy ő a legerősebb nagyhatalom a kiberháborúk és technikai hadviselés területén. Nyilván Észak-Korea amióta az eszemet tudom szeret túlozni, de a mostani kiélezett helyzetben én nem mennék el a fenyegetések mellett.
Nos itt állunk most. Bevallom szeretem az izgis dolgokat, de valahogy nem szeretném magam Szöulban találni mikor ide atomtöltetű rakéta csapódik. Az rendben van, hogy nem félünk, mert 62 évig nem történt semmi, de a két Korea között nincs békeszerződés, csak egy kis fegyverszünetecske, amely sokáig bírta. Komolyan mondom nem értem az amerikaiakat. Főleg ha belegondolok, hogy nem egy háború köztük a vietnami is „művileg” lett kirobbantva (amerikai oldalról).
A Han folyó partján ültem én… mára egy kis elmélkedés…
Szégyen ide vagy oda, Fukuokával kapcsolatban nem voltam képben. Közben azért utána néztem, hogy hol is jártunk. Persze továbbra is kérdés, hogy ez utazónak minden helyet ahol megfordul ismernie kell? Miről is szól egy valódi utazás?
Nem, nem felejtettem el a Japánban történtekről írni, csak egyszerűen nem tudom magam rászedni, hogy feldolgozzam az ott átélteket. Valami visszafog. Japán tényleg király hely, komolyan… mégis ha elő kell kapni egy témát én Koreáról tudok írni, de arról sokat. Oké 4 napot voltunk Japánban, ami nem egy nagy idő. Megpróbáltam mindent magamba szívni, mégis valahogy nem akar menni az egész. Gyerekként Japán volt az egyik elérhetetlen helyszín ahova az ember el akart volna menni. Emlékszem 10-15 éve még egy oszakai vendégeink is voltak, akiket körbe kellett vinni Szlovákiában, mert dokumentumfilmet forgattak a rendszerváltás országairól. Ők is hívtak ki anno, aztán elveszett a címük.
Úgy tűnik nem telik egy nap, hogy Szöulban ne forgatnának valami doramát. Ma este is sétálunk hazafelé, erre utca-lezárás (már ha lehet annak nevezni, mert pár forgatási emberke szóval „blokkolta” az utcán haladókat).
A képlet sosem egyszerű, mert az ember, a homo sapiens védi életterét, a nemzetek pedig megalkották a határokat, a jog pedig egyre kifinomultabban igyekszik az adott nemzeten kívülálló nemzet egyedei felé fitogtatni a szabályait. Így volt ez a japán vámon is. Én sosem voltam az USA-ban. Egyszer próbálkoztam a rendszerváltás után pár évvel, de már a nagykövetségen kiderült, hogy nem kellek én oda (mellesleg én fél évre készültem csak, a srác pedig aki velem jött nem akart visszajönni – őt kiengedték – ennyit a jogszabályokról).
Tegnap terveimmel ellentétben mégsem sikerült írni semmit. Fáradt voltam mint a ló. Kim délben indult Horvátországba és megbeszéltük, hogy még előtte találkozunk a reptéren. Reggel viszont még küldött egy KakaoTalk üzenetet, hogy a Hongik Egyetem metró állomásnál felvesznek minket kocsival, ha odaérünk 9:30-ra. Hát legyen. Előző nap nagyon rosszul aludtam és nem tudatos volt az idegesség. A testem jelezte, hogy „Japánba mész öcsém, nem ártana egy kis álmatlansággal megspékelni a dolgot nem gondolod?”. Szóval agyban nem voltam ideges, de aludni nem tudtam, aztán csak beájultam. 8-kor csörgött az óra és utána minden vajazottan ment.
Ma nem írok semmit Koreáról, illetve érintve lesz a téma, de a mai inkább amolyan elméleti filózós kérdés. Történt ugyanis, hogy amióta itt vagyok, 2-3 ember (ismerős és ismeretlen is) megkérdezte, hogy lehetséges lehetne-e itt laknia pár napot (mármint a lakásban ahol most én vagyok). A válaszom egyszerű volt: természetesen. A vendéglátóm egyébként említette is, hogy barát jöhet rövidebb – hosszabb időre, betartva a szabályokat. Persze gondoljam meg, hogy kit hozok ide.
Tegnap kaptam egy e-mailt egy 12 éves lánytól. Az egész levél olyan mintha egy felnőtt ember írta volna, szóval nem tudok másra gondolni mint arra, hogy ez a lány nagyon tudatos és helyén van az esze. Meg tudja fogalmazni úgy az érzéseit, ahogy nagyon sokan mások talán nem is képesek. Én kívülállóként és bennfentesként is (ez de hülye kifejezés…) értem mit érezhet, mit él át. Tudom milyen az, hogy egy kultúrát csak görbe tükrön át (filmek, sorozatok, hírek, klipek, stb.) lehet látni, és azt is tudom, hogy milyen itt élni…
Ejjj. Ismét egy olyan téma, amit már pár hónapja göngyölítek magam előtt. Az első szöuli metrós írás az régen volt és elég felületes volt, de most belemegyünk az árakba is. Avagy mennyibe is kerül a helyi közlekedés Szöulban? A cikkhez itt ott összelövöldözött képek adnak segítséget. Volt amit direkt ma csak ezért az írásért fotóztam.
Észak és Dél-Korea éjszaka – szavak nélkül