A kalandoknak se seri se száma, ha az ember egy kicsit mer kilépni a komfort zónájából. Erről szól a mi utazásunk, amely az elmúlt pár napban valósult meg. Nem arról van szó, hogy az ember nem fél, bár ezt nem is nevezném félelemnek, mert a világ minden pontján javarészt segítőkész és kedves emberek élnek. Mindenből van kiút, csak nem minden megoldásra kész az ember lelke. Van amikor segítséget kell kérni, és erre én is nehezen vagyok csak képes. Ez is egy jel az élettől, hogy fejlődnöm kell. Van aki egyszerűen kér és nekik adatik, én viszont mindig a nehezebb utat választom és ezért a megoldás is nehezebben szokott érkezni. Nem mindenre vagyok képes saját erőből, de ezt senki sem várja el az embertől és egy szinten keményfejűségnek is tűnik már az ilyesfajta hozzáállás.
Visit Korea Year 2010-2012: Irány Busan!
Japán – út az ismeretlenbe
Olyan jó a világutazóknak! – mondanák sokan, ám én ezt most úgy meg cáfolom mint a pinty. :) Holnap ugyanis Japánba megyünk hajóval, és a hátam közepébe se kívánom ezt a (tor)túrát, ami most következik. :) Igyekeztünk az anyagilag leghatékonyabb (olcsó) lehetőséggel élni: néztem egy Japán szigetet. Ugyebár szárazföldön nem lehet kimenni az országból, ha csak nem akarja az ember lelövetni magát a demilitarizált zónában. :) Marad a hajó!
(Megjegyzés: ezt a cikket hétfőn írom, tehát mire kimegy, addigra már mi a buszon ülünk.)
Marad hát a Japán út. Fukuoka nem lenne gond, csak azért a repülőjegynek ára van és valahogy az a város (elnézést a Japán fanoktól), nem lopta be magát a szívembe. Japánnal kapcsolatban az a fő bajunk, hogy nem tudjuk elolvasni a jeleket és ez akkor szűnik meg ha visszatérünk Koreába. :) Állítólag könnyű az átjárás az ázsiai nyelvek között. A nagy fenéket! Ezt el ne higgye senki. A szlovákok sem értik az oroszt, csak ha tanulták, hiába szláv nyelvcsalád. Na ez is ilyen.
Nyakig eladósodva
Ma reggel egy nagy kérdésre kaptam választ. Szembejött ugyanis egy cikk, amely segített megérteni a koreai gazdaság főleg munkahely szempontjából nézett működését. Melindát fél éve azzal idegesítem ugyanis, hogy amikor meglátok egy új autót, akkor elkezdek hangosan gondolkodni: „Miből vette? Fiatal srác, honnan van neki erre?” stb.
Köztudott, hogy a koreai fogyasztói piac elég nagy része kifinomult ízléssel válogat a márkásnál márkásabb termékek között. Legyen az ruha, autó, kiegészítő, elektronikai cikk. Nagyon sokan menő kávéházakban töltik az idejüket. A fiatalok erre még extrémebb példa, mert ott mutatni kell, hogy kik is ők. Komolyan mondom el nem tudnám ilyen minimalista nézetekkel képzelni, hogy miként is csajoznék én itt ha mondjuk 20 éves lennék. A lányok nagy része a romantikus, milliós esküvőkről álmodozik és egy céljuk van: férjhez menni. Itt mindent a srác fizet, szóval „villantani kell” és ha valaki nem született gazdag családba akkor két lehetőség van: 1. „Találkozzunk később ha felépítettem a karrieremet!” (most már világos miért is). 2. hitelt veszek fel, mert szórakozóhelyre kell vinnem a csajomat. Na persze ne általánosítsunk, de egyes beszélgetésekből nagyon le szokott esni, hogy sokaknak nincs karrierista világképe. Az egy másik dolog, hogy fel sem fogják milyen a világ körülöttük. Oké értem, nem is kell ha a férj dolga a pénzkereset. A párkapcsolat viszont elég érdekes lesz, ha a feleség várja a férjét otthon (vagy a kávézóban?) miközben a férj este 10-kor ér haza és szabadságot se nagyon mer kivenni, mert akkor már megkérdőjelezhető a cég iránti lojalitása… Ezek a dolgok nem voltak tiszták számomra… de ez csak a kérdéseim egy része volt.
Legyen tiéd a két Harubang hűtőmágnes!
Ahogy ígértem a Jeju-s írásomban, szeretnék egy játékot indítani. Itt van ez a két hűtőmágnes, amelyet ajándékban küldök annak az olvasónak, aki az alábbi játékban választok ki:
1. A játékban való részvételhez, választani kell egy olyan nevezetességet, vagy helyet, amelyről már írtam.
2. Hozzászólásként le kell írni miért mennél el erre a helyre? Mi motivál? Mit csinálnál ott? stb. röviden, miért azt választanád ha csak oda mehetnél el?
3. Ha valaki olyan helyszínt említ, amelyről nem írtam, akkor automatikusan kiesik a játékból.
4. Minden játékos csak egy helyszínt említhet. Aki többet említ az is kiesik (ezzel is megkönnyíti számomra a választást). :)
5. Nincsenek előnyt élvező olvasók, pl. akiket személyesen ismerek, vagy sokat szóltak hozzá. Mindenki egyenlő eséllyel indul.
6. Ha nehéz lesz a választás külső „szakértő” segítségét is fogom kérni, hogy mindenképp pártatlan maradjak. :)
7. A legkreatívabb hozzászólót e-mailben is értesítem, hogy egyeztessük a postai címet.
8. A játék szeptember 16. nappal lezárul és letiltom a hozzászólás lehetőségét is.
9. A kiértékelésre szánok pár napot és kihirdetem a nyertest.
Jó játékot mindenkinek! :)
U-do, Jeju, Dél-Korea 2. rész
Az ebéd után persze az embernek mindjárt más gondolatai támadnak. Éhesen alig van ami az embert érdekelné az ételen kívül. Utána viszont minden érdekesnek számít (újra). Így voltunk mi is.
Csodálatos ez a sziget és a látvány, ami elénk tárult komolyan nagyon szép volt. Persze ezzel nem ért véget az U-do-s kirándulás. Persze fogalmunk sem volt, hogy hova megyünk. Arra emlékszem, hogy a csoport két részre szakad. Az egyik fele a sziget másik oldalára ment fekete tésztát enni („csacsamjon”), a másik pedig (mi) koreai levest evett (erről az 1. részben fotót is tettem).
Látogatás a Hankuk Egyetemen
„Egy kis fail mindenkinek kell…” Így tudom kezdeni ezt az írást, mert a Hankuk Egyetem magyar nyelvű tanszékével igencsak mellé fogtunk. Akinek a most leírtak a kisujjában van, nyugodtan megtarthatja magának az „ááá ti ezt nem tudtátok?” hozzászólást. Hát nem, mert nincs annyi időm, hogy mindennek tüzetesen utánanézzek. Ó boldog alkalmazotti korszak. Komolyan amikor még otthon dolgoztam több időm volt a munkahelyen kívül, mint itt van önkéntesként… Na ez egy másik történet. Inkább térjünk is rá, hogyan lépett Gabriel banánhéjra… Ájsssss
Régiség és bolhapiac, Szöul
Elmondom az esetemben hogyan működik az „élet”. Mindig jön egy kérdést. Most épp mástól érkezett (azt hiszem 2 hónapja lehetett), hiszen egy kedves olvasó (csilla48) a régiségek felől érdeklődött. Nem mondom, hogy ez az írás megadja a választ a kérdésére, de az élet olyan, hogy előbb utóbb meg fog jönni a válasz is. Ezt annak értelmezem. :) Vasárnap ugyebár sétálgattunk és az ember ha nem figyel, olyat lát amit később nem bán meg. :) „Szembejött” egy bolhapiac szerű utca, aminek a végén egy komoly használt cikk és régiség (?) piac volt.
Addigra persze már nagyon éhesek voltunk. Persze a látvány és az ingereg kavalkádja mindent megért, de eldöntöttük, hogy előbb megebédelünk. Én ramjont ettem a lányok pedig jeges levest (raengmyeon-t). Utána viszont indult a nézegetés.
Létezik-e a jel?
Ezt az írást már egy ideje tervezem, de a végső lökést egy mai beszélgetés adta meg. Létezik-e olyan az ember életében, amely megmondja, hogy erre, vagy arra kell mennie, így vagy úgy kell döntenie?
Én egy ideje hiszek ebben, főleg amióta az életemet a véletlenekre és „idegenekre” bíztam. Hiszek benne, hogy szeretet mindenhol van és szerintem az ember ha kér segítenek is rajta. Mégis ugyebár 3 havonta az útlevelem „enni kér”, mert lejár a vízum. Legyek bármilyen ázsiai országban ez történik (kivéve ha nem turizmus az ember célja, de az egy másik történet). Én már negyed éve is vártam a jelet. Az eredeti cél egy ázsiai utazás volt. Ebben benne volt a 3 havi ország-váltás is, hogy az útlevélnek se legyen semmi baja… Aztán abban maradtunk, hogy azért fél év kell Koreában, meg Szöul is hiányozni tud ám. Fél év után azt tudom mondani, hogy a helyzet bonyolódik. Itt vannak az életünkben a gyerekek, akik rendszeresen megigértetik velünk, hogy ha el is megyünk Magyarországra (csak így értették meg), akkor is 3 hónap múlva visszajövünk. De visszajöjjünk ám! (Ha az élet így működne…)
Lánykérés Szöulban
Szöulban mindennek megvan a helye. Szinte városrészek épülnek az esküvőiparra. Ezt persze a lánykérésnek kell megelőznie. De mi lenne ha erre a célra kialakítanánk egy speciális helyet is? – valahogy így gondolkodhatott az említett városrész tervezőbizottsága, amikor az egyik falat elnevezte „Lánykérő falnak”.
Mindez persze még a már említett patak melletti kunyhótól van nem messze, ahol vasárnap Mónikával és Melindával jártunk. Először nem állt össze a kép mi is ez a sok lakattal (a Namsan toronynál ezek több-százszorosa tekinthető meg), de előbb utóbb leesett a dolog.
Van itt egy szerelmes lakatok számára kialakított rács. Ezzel kapcsolatban szóba is került a kérdés, hogy vajon hány pár van még együtt. :) Ilyen ez a 21. század, ahol minden gyorsan változik…
A Cheonggye patak kunyhói
A Cheonggye patakról már írtam többször is. Amiről viszont nem esett szó, hogy milyen épületek is voltak a patak mentén / partján, még azelőtt mielőtt teljesen feltöltötték volna a Szöulon keresztülfolyó patakot. A patak teljes feltöltése nem hiába történt, mert a környék nem épp a tisztaságáról volt híres. Elég csak egy pillantás vetnünk erre a képre.
A történet viszont tudjuk, hogy miként folytatódott. A modern patak mellett viszont felépítettek egy kis épületsort, amely még az 1960- 70-es éveket idézve (ez a korszak még szegény volt Dél-Korea történelmében) megmutatja milyen is volt akkor az élet. Aki erre tévedne (ezt a látogatást meg kell tervezni, mert kiesik a központi látványosságoktól), annak első blikkre fel fog tűnni, hogy ezek az épületek igencsak elütnek a modern Szöul patak környékén megszokott dolgoktól. Bennem kimondottan kellemes borzongást kelt, amikor olyan környezetben vagyok, ahol még érzem azt a korszakot, aminek a végéből még nekem is jutott. A nagyszüleimnek hála nekem még jutott a háborús történetekből is, a szegénységből, a félelemből. Abból, hogy az ételt meg kell becsülni, mert „ki tudja mikor eszünk legközelebb”, stb. Erre bizonyára sokan emlékeznek a 70-es és hamarábbi korosztályokból. Nos én ezt éreztem ebben a külön erre a célra kialakított múzeumban is. Először vagyok Ázsiában, de elég sok filmet láttam. A technikai fejlődést, a háború utána újraépítést szinte minden nemzet egyformán élte meg. Ennek köszönhetően én teljes mértékben át tudom élni, hogy milyen lehetett Korea helyzete abban az időben.
Mindig nagy élmény ha egy háború-utáni iskolát látok. Én falun kezdtem „pályafutásom” és emlékszem, hogy az első három osztályt még egy öreg iskolában jártam. Persze nem ilyen volt, mint a képeken, de akkor is nosztalgiaként éltem meg ezt a kiállítást.
Harubang, azaz Jeju-baba
A Jeju szimbólumaként használt Harubang, mint téma mellett semmiképp sem szeretnék elmenni. Jeju-n, de Korea többi részé a csapból is ez a vicces figura folyik. Mi a fene is ez a Harubang?
Ezeket a gomba formájú figurákat, eredetileg isteni szerepkörükből adódóan azért helyezték a régi időkben a telkek, házak bejáratai elé, hogy megóvják a termést és távol tartsák a portát a rossz szellemektől.
Jeju sziget ugyebár vulkanikus eredetű. Ez a fekete kőzet mindenhol jelen van. Ebből épülnek a kerítések, sőt nagyon sok házhoz is ezeket a bazalt tömböket használták fel alapanyagként. A jeju-i dialektusban (nem is tudtam, hogy van ilyen) a Harubang jelentése nagyapát jelent.
U-do, Jeju, Dél-Korea 1. rész
A Jeju-történetet ugyebár ott fejeztem be, hogy filmszakadás és beájultam a fáradságtól a tradicionális koreai játék után. :-) Másnap végre csak eljött a workshop lehetősége, és U-do-ra azaz U-szigetre mentünk. U-do olyan Jeju-nak mintha a Hold körül még keringene még egy égitest. Nem elég, hogy Dél-Koreának itt ez a szép sziget (Jeju, amit a magyar terminológia Csedzsu-nak hív).
El is indultunk hát a szigetre, amire a komp vitt át minket. A kikötő nem is volt olyan messze a szállástól. Mikrobusszal vittek ki minket a kikötőbe, ami azért fordult párat mire a teljes workshopra küldött társaságot eljuttatta a célpontra. A kikötő érdekes volt. Egyszerű kompállomás, amin voltak azért boltok is. A kompra regisztrálni kellett, gondolom azért, hogy ha baleset van akkor egyszerűbb legyen az azonosítás. Olyan jó a „töltsd ki a dögcéduládat” szellemben kirándulni. :D Név, cím, telefonszám. Ezeket ki kellett töltenünk egy kis papírra, amiből irtó sok hevert az asztalokon.
Már itt felfigyeltem a tengeralattjárós tengeri túrára is. Érdekességnek nem is volt rossz és egész normális áron adták, csak hát én egy csoporttal vagyok és nem akartam különcködni. Ettől függetlenül az ilyesmi felkerült a bakancslistámra. :)
Jótékonysági kiállítás a kávézóban
Dél-Koreában azért ha az átlagot tekintjük jóléti társadalom van. Itt is vannak szegények és létminimum alatt élők, ezt nem tagadom, de egyre jobban kiugrik az a réteg is aki Prada táskára és luxuscikkekre költi a fizetését. Nagyon sokan fizetésből élnek, de keményen megdolgoznak azért, hogy megvehessék ezeket a luxuscikkeket.
A jóléti társadalmak mondhatni kötelessége (bár bizonyára sokan nem így látják) az, hogy gondoskodjon a világ többi részéről. A szakadék egyre nagyobb a gazdag és a szegény réteg között és ez már lassan az egész világra igaz lesz. Anno könyvekben olvastam, hogy most kapja össze magát valaki, mert már nem elég a középrétegbe tartozni. Ez egyre vékonyodik. Bizonyára velem van a baj, de továbbra sem tudom megtalálni azt a hullámot, trendet, befektetést, vagy nevezzük aminek akarjuk, ami a gazdag rétegbe sorolna engem. Igen, velem van a baj, mert nem vagyok a „mindent minden áron” híve és mindig eljutok egy határig, ahol már nem fair játék kezdődik. Ahogy Zsolti barátom szokta mondogatni a milliomosok mondását: „Ne kérdezd miből szereztem az első milliót!”. Értem én, hogy minden motivációs tanácsadó el akarja adni azt, hogy becsületesen is meg lehet gazdagodni, de ha a kulisszák mögé benézünk mindig valami nem kerek a történetben. Ha más nem ott a könyökkel való előrejutás. Ilyenkor szoktam én félreállni, mert ez nem az én stílusom. Tudom ez egy tipikus vesztes hozzáállás, de nem tudom leküzdeni a nevelést, amit kaptam. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy becsületesen is „meg lehet csinálni”, csak 100x akkora erőfeszítés kell hozzá.
Hétvége a rizsföldek mellett
A cím ne tévesszen meg senkit, nem a rizsföldeken dolgoztam, csak egy olyan helyre vittek (mentünk) minket, ahol vissza kell néznem, hogy mikor is jártam utoljára (március végén: itt az írás)… 5 hónapja jártam ezen a helyen és ez abból is látszott, hogy a rizsföldek akkor még pusztán hevertek. Érdekes volt most visszanézni a helyszínt. De kezdjük a történetet az elején…
Történt ugyanis, hogy a péntek esti nap említésre került, hogy esetleg a Nagy Mester háza melletti kertet, udvart rendbe kéne hozni. Nyilván jelentkezek, mert nem azért vagyok itt, hogy üdüljek – legalábbis ezt szeretném láttatni, mert így fair. Első körben úgyis férfiak kellettek. Fél óra múlva pedig kiderült, hogy a terv változott (mint mindig) :) és mindenki kell. Mindenkit szeretettel vár a munka alapon, tehát holnap (azaz szombaton este indulunk és ott is alszunk). A hely méreteivel tisztában voltam, de azt nem tudtam, hogy ott ennyi embernek van hely. Később kiderült, hogy irtó sok hely van (alvásra).
Szombat reggel azért az ember még lustálkodik, akkor is ha a lakásról mindenki bemegy a központba. Aztán jött egy hívás, miszerint este 6-kor indulunk. Én valahogy ragaszkodom a hétvégémhez, még akkor is ha már előre tudom, hogy csak fél nap lesz belőle. Ilyenkor csak fekszem, se tusolás, se borotválkozás… minek, hisz van idő. Melinda persze kongatja a vészharangot: „Figyeld meg, hogy lesz még egy hívás!” Én persze: „Nem lesz!”
Hát lett: John hívott KakaoTalkon, hogy be kéne mennem, 1 órán belül, mert egy autó indul velünk. o.O De hát az volt még reggel, hogy este 6 lesz… szóval ilyenkor irtóra pipa tudok lenni. Azt érzem, hogy egy tárgy vagyok, akit ide-oda lehet rángatni és ez nem tölti el rózsaszín párával a piciny szívemet. Ha őszinte akarok lenni, ilyenkor ölni tudnék, de ezt később nem szívesen vallja be az ember. Hálásnak kellene lennem, mert itt vagyok tudom, de akkor is jó lenne ha nem 1 órán belül kellene a szokásos karbantartást elvégezni magamon plusz még be is érnem (gyalog fél óra).