Dél-Koreában azért ha az átlagot tekintjük jóléti társadalom van. Itt is vannak szegények és létminimum alatt élők, ezt nem tagadom, de egyre jobban kiugrik az a réteg is aki Prada táskára és luxuscikkekre költi a fizetését. Nagyon sokan fizetésből élnek, de keményen megdolgoznak azért, hogy megvehessék ezeket a luxuscikkeket.
A jóléti társadalmak mondhatni kötelessége (bár bizonyára sokan nem így látják) az, hogy gondoskodjon a világ többi részéről. A szakadék egyre nagyobb a gazdag és a szegény réteg között és ez már lassan az egész világra igaz lesz. Anno könyvekben olvastam, hogy most kapja össze magát valaki, mert már nem elég a középrétegbe tartozni. Ez egyre vékonyodik. Bizonyára velem van a baj, de továbbra sem tudom megtalálni azt a hullámot, trendet, befektetést, vagy nevezzük aminek akarjuk, ami a gazdag rétegbe sorolna engem. Igen, velem van a baj, mert nem vagyok a „mindent minden áron” híve és mindig eljutok egy határig, ahol már nem fair játék kezdődik. Ahogy Zsolti barátom szokta mondogatni a milliomosok mondását: „Ne kérdezd miből szereztem az első milliót!”. Értem én, hogy minden motivációs tanácsadó el akarja adni azt, hogy becsületesen is meg lehet gazdagodni, de ha a kulisszák mögé benézünk mindig valami nem kerek a történetben. Ha más nem ott a könyökkel való előrejutás. Ilyenkor szoktam én félreállni, mert ez nem az én stílusom. Tudom ez egy tipikus vesztes hozzáállás, de nem tudom leküzdeni a nevelést, amit kaptam. Ettől függetlenül hiszek abban, hogy becsületesen is „meg lehet csinálni”, csak 100x akkora erőfeszítés kell hozzá.
Ma épp egy könyvesboltban jártunk (itt azért ezek méretei kicsit nagyobbak a magyar társaiknál). A magazinos részhez érve Melindának feltűnt egy fotó, amely a BEAST k-pop fiúzenekart ábrázolta. És akkor leesett valami.
Már az elején kikötöm, hogy rossz az aki rosszra gondol. Nem a hazafiasság ellen fogok most szólni, csak az ellen a kijelentés ellen, hogy „ez a hazám, itt születtem, itt kell meghalnom”. Szerintem ez az állítás egyenesen nem érvényes (sosem volt az, de ez más kérdés). Egyenesen negatív, mert a halált árnyékolja elő, és aki normális nem tervezi a halált, hanem az életre fókuszál. Nem azt mondom, hogy legyünk mérhetetlenül naivak, de miért kell a negatívumokra fókuszálni?
Ajj, kimaradt a tegnapi nap, így vétettem a saját szabályom ellen miszerint napi 1 cikket mindenképp kisajtolok magamból. Tegnap minden bajom volt, mert még tart a Jejuról hazahozott izomláz és a nyakam is mindig begörcsölt mikor gép elé ültem. Ezzel persze senkit nem akarok untatni, csak olyan jó meggyónni a dolgot. :)
Szöul egyik híres városrészét (több is van, ezért konkrét belvárost én nem is tudok megnevezni, mert itt sok belváros van) Itaewon-t nem szeretném kihagyni a palettáról. Többször jártam itt és bennem kevésbé hagyott nyomot. Aki Iteawonról lelkes cikket szeretne olvasni, ajánlom Mira blogját (forrás a videó alatt a cikk végén).
Július 27-én volt ugyebár a koreai háború 59.-ik évfordulója. Az eseményről a nemzetközi sajtó annyira nem is emlékezett meg (evégre az 59 az nem kerek szám), viszont Dél-Korea nem felejtette el. Több hírportál is fotókat közölt a háborúról. Érdekes volt látni olyan képeket Szöulról, ahol szinte szó szerint a porral egyenlő a város nagy része. Erre most meg itt áll egy mega város, amely a maga modernségével cseppet sem emlékeztet a múlt borzalmaira. Szöulba trendi járni. Júliusban 1 millió turista jött Koreába.
Az egyik hétvégén épp a Cheonggyecheon patak környékén sétálgattunk (Mónika, Melinda és én), amikor egy diáklány odajött hozzánk (ez elég gyakori Szöulban, mert mindenki külföldieket akar interjúztatni egy iskolai projekt keretén belül), hogy nem vennénk-e részt egy interjúban. Én már nem egy ilyenben nyilatkoztam (én és a dadogásom, haha) :) de azért most megkérdeztem mi is lesz a mai téma. :)
Épp a napokban gondolkoztam azon, hogy pár éve még a pálcika használata is egy „aztamindenit, ezt meg kell tanulni” féle kategória volt. Aztán még otthon párszor ettem vele, sőt még kínai étteremben is rákényszerítettem magam a használatára… aminek a vége az lett, hogy nem kezdőként jöttem ki Koreába.