Nem, nem felejtettem el a Japánban történtekről írni, csak egyszerűen nem tudom magam rászedni, hogy feldolgozzam az ott átélteket. Valami visszafog. Japán tényleg király hely, komolyan… mégis ha elő kell kapni egy témát én Koreáról tudok írni, de arról sokat. Oké 4 napot voltunk Japánban, ami nem egy nagy idő. Megpróbáltam mindent magamba szívni, mégis valahogy nem akar menni az egész. Gyerekként Japán volt az egyik elérhetetlen helyszín ahova az ember el akart volna menni. Emlékszem 10-15 éve még egy oszakai vendégeink is voltak, akiket körbe kellett vinni Szlovákiában, mert dokumentumfilmet forgattak a rendszerváltás országairól. Ők is hívtak ki anno, aztán elveszett a címük.
Na lényeg, hogy Japán feledésbe merült és az történt amit már sokszor megfigyeltem az életben: ha egyszer akartam valamit nagyon és nem sikerült elérni, el kellett engednem. Olyan szinten, hogy el is feledkezzek a dologról. Ilyen volt például, hogy Magyarországon éljek, Pesten lakjak és sorolhatnám. Aztán az élet megoldotta. Persze kellett tenni a dologért, de a fene se tudja hogyan lettem például egy Komáromból (SK) Tatabányára bejáró dolgozóból székesfehérvári, majd budapesti lakos. Na így lehetett ez Japánnal is. Lejáróban volt a koreai vízumom (pontosan június 19.-ig volt érvényes) és ki kellett menni az országból. A többit már leírtam pár napja. Japán egy oldalágként jött be a képbe…
Úgy tűnik nem telik egy nap, hogy Szöulban ne forgatnának valami doramát. Ma este is sétálunk hazafelé, erre utca-lezárás (már ha lehet annak nevezni, mert pár forgatási emberke szóval „blokkolta” az utcán haladókat).
A képlet sosem egyszerű, mert az ember, a homo sapiens védi életterét, a nemzetek pedig megalkották a határokat, a jog pedig egyre kifinomultabban igyekszik az adott nemzeten kívülálló nemzet egyedei felé fitogtatni a szabályait. Így volt ez a japán vámon is. Én sosem voltam az USA-ban. Egyszer próbálkoztam a rendszerváltás után pár évvel, de már a nagykövetségen kiderült, hogy nem kellek én oda (mellesleg én fél évre készültem csak, a srác pedig aki velem jött nem akart visszajönni – őt kiengedték – ennyit a jogszabályokról).
Tegnap terveimmel ellentétben mégsem sikerült írni semmit. Fáradt voltam mint a ló. Kim délben indult Horvátországba és megbeszéltük, hogy még előtte találkozunk a reptéren. Reggel viszont még küldött egy KakaoTalk üzenetet, hogy a Hongik Egyetem metró állomásnál felvesznek minket kocsival, ha odaérünk 9:30-ra. Hát legyen. Előző nap nagyon rosszul aludtam és nem tudatos volt az idegesség. A testem jelezte, hogy „Japánba mész öcsém, nem ártana egy kis álmatlansággal megspékelni a dolgot nem gondolod?”. Szóval agyban nem voltam ideges, de aludni nem tudtam, aztán csak beájultam. 8-kor csörgött az óra és utána minden vajazottan ment.
Ma nem írok semmit Koreáról, illetve érintve lesz a téma, de a mai inkább amolyan elméleti filózós kérdés. Történt ugyanis, hogy amióta itt vagyok, 2-3 ember (ismerős és ismeretlen is) megkérdezte, hogy lehetséges lehetne-e itt laknia pár napot (mármint a lakásban ahol most én vagyok). A válaszom egyszerű volt: természetesen. A vendéglátóm egyébként említette is, hogy barát jöhet rövidebb – hosszabb időre, betartva a szabályokat. Persze gondoljam meg, hogy kit hozok ide.
Tegnap kaptam egy e-mailt egy 12 éves lánytól. Az egész levél olyan mintha egy felnőtt ember írta volna, szóval nem tudok másra gondolni mint arra, hogy ez a lány nagyon tudatos és helyén van az esze. Meg tudja fogalmazni úgy az érzéseit, ahogy nagyon sokan mások talán nem is képesek. Én kívülállóként és bennfentesként is (ez de hülye kifejezés…) értem mit érezhet, mit él át. Tudom milyen az, hogy egy kultúrát csak görbe tükrön át (filmek, sorozatok, hírek, klipek, stb.) lehet látni, és azt is tudom, hogy milyen itt élni…
Ejjj. Ismét egy olyan téma, amit már pár hónapja göngyölítek magam előtt. Az első szöuli metrós írás az régen volt és elég felületes volt, de most belemegyünk az árakba is. Avagy mennyibe is kerül a helyi közlekedés Szöulban? A cikkhez itt ott összelövöldözött képek adnak segítséget. Volt amit direkt ma csak ezért az írásért fotóztam.
Ez az írás régóta érik bennem, csak mindig jött más téma és lebeszéltem magam. Elég sok adatgyűjtés kell hozzá, amit anno meg is léptem, de nem volt erőm leírni. Van ugyebár egy olyan ember mint én, akinek a mobil internet fontosabb mint a mobiltelefonálás. Elvileg nekem elég lenne egy iPod Touch is, mert minimálisat beszélek. Egyrészt, mert nem tartom hatékonynak a sok dumálást (persze biztos vannak akik élveznek órák hosszan mobilon beszélgetni), másrészt dadogós révén nekem ez maga a pokol (nem egyszer nyomtak már ki hivatalokban cégekben, mert azt hitték szórakozok velük). :-) Persze minden hangulatfüggő, tehát tudok én folyékonyan is beszélni, de a lényeg, hogy nekem egy olyan mobilcsomag kellett volna itt Koreában, mint otthon: minimális lebeszélhető díj (ami drága, de kit érdekel, ha ki sem használom, max engem hívnak és elhiszik, hogy nem szórakozom) :D, és ha lehet 1 GB adatforgalom. De az élet Koreában (amennyire bekábelezett társadalom ez) más.
„Hétfőn elmentünk a híres orvoshoz, aki szintén megnézte a papírokat, majd egy újabb akkupunktúra következett, de ez kicsit másfajta volt. Mint már a cikk első részében említettem, a doki igazi celeb: TV-ben szerepel, vannak önkéntes kezeléses napjai, amikor szegényeket megy gyógyítani, stb. Állítólag mindenkivel kedves, amiből mi egy fikarcnyit nem éreztünk, de hát a kezelés miatt mentünk hozzá.
Észak és Dél-Korea éjszaka – szavak nélkül