|
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.
|
|
Mindenhol jó, de messze a legjobb! |
Ahogy már az előző írásban ígértem, most következzenek a videók a fel- és leszállásról. Nagy élmény, amikor bekapcsolják a kamerákat és nyomon lehet követni a repülés igazából legizgalmasabb részeit. Maga a repülés ilyen szempontból unalmas, bár volt már nagyon jó pillanat, amit Melinda el tudott kapni.
Vicces, hogy még mindig sokan meglepődnek azon, hogy otthon vagyunk, de hát ez az ő problémájuk: én jelzem minden felületen, hogy hazajöttünk. Szőnyeg alatti hazasunnyogásról szó sincs. :)
Még mielőtt belekezdenék a visszaút (pontosan annak egy része) elemzésébe, engedtessék meg, hogy megosszak egy hangulatképet az utolsó esténkről / éjszakánkról. Az utolsó este ugyanis meghívtuk egy evésre-ivásra a a thai szobatársamat és a kávézó managerét (főnökünket). A manager késve jött és hozott még valakit, akinek annyira azért nem örültünk, mert tudtam, hogy vissza fog jutni a központba a mi kis ivászatunk. Később kiderült, hogy így is lett és pár mester mérges volt, hogy miért mentünk mi el inni. Jelzem nincs az ivással semmi gond, csak búcsúzóul kaptunk egy kis pénzt amit összedobtak nekünk és azt hitték, hogy mi ebből a pénzből „isszuk le magunkat”. A félreértés nem nagyon sikerült tisztázni, mert addigra mi már Magyarországon voltunk, de volt egyfajta negatív szájíze az egésznek, amire X hét után már emlékezni sem fog senki, de ettől függetlenül fogtam a fejem, hogy miért kellett elhozni egy olyan személyt erre az estére akiről előre tudtam, hogy vissza fogja mondani a dolgokat. Itt egy kép a tipikus koreai sütögetős asztalról. Komolyan ilyen kellett volna minden két hétben és jobban bírtam volna a strapát. :)
Pár napja ugyebár hazaérkeztünk Koreából. Az utat mindenképp fel szeretném dolgozni, mert életem eddigi legjobb repülőútja volt. Ezt majd legközelebb, most itt másról szeretnék írni. Van egy űr ugyanis bennem, amit fel kell dolgoznom.
A döntés elég gyorsan született és a repjegyet is gyorsan befoglaltuk. Eljött az ideje, hogy szembesítsünk mindenkit a tényekkel: hazamegyünk, méghozzá hétfőn délután. Természetesen, hogy a hírnek nem örült senki és olyan is azt mondta, hogy hiányozni fogunk, akivel jó ha 1-2 szót váltottam az életben. Érdekesek a koreaiak ebből a szempontból is, mert vagy nem beszélnek az érzelmeikről, vagy pedig csak beszélnek. Érdekes reakcióknak voltunk fül és szemtanúi.
Mostanában a mozgásterem igencsak be van korlátozva, hiszen szinte minden nap a kávézó körül zajlik az életem. Ilyenkor persze van, hogy az esemény jön az ember életébe és nem fordítva, ahogy a hegy a Mohameddel… Rendszeresen megrendezésre kerül ugyanis egy olyan workshop, amely Koreából örökbefogadott, majd az USA-ban felnevelt és felnőtt koreaiak rendszeres összejövetele. Lehet, hogy nem érthetően írtam, le de elmagyarázom: valaki koreai szülők nem kívánt gyermekeként látta meg a napvilágot (pl. tizenéves terhesség, szülők nyomására eldobott gyermek, stb.), majd őt örökbefogadták a tengerentúlra. Ott felnőtt és megtudván, vagy tudatosítván a tényeket, visszajön Koreába, majd elkezdi keresni a biológiai szüleit. A szülők esetében is megtörténhet ugyanez, mert felnőttként az ember tanúsít némi megbánást és marad az életében egy fekete pont, amit tisztázni szeretne. Nos itt jön be a képbe az említett szervezet: Global Overseas Adoptee’s Link.
Mindig nagy öröm az, hogy ha új olvasókat üdvözölhetek a blogon. Egyre több olyan ember talál meg, aki csak most keveredett ide és ami igazán meglep, hogy képesek az elejétől a végéig végigolvasni az egész blogot. Tudom, hogy nagyon sok mindent át kéne írnom, mert az idő közben azért sok kérdésre megadta a választ, de az élet már csak ilyen. Személy szerint én vissza sem merem olvasni az írásokat, mert amikor kijöttem én is mámorosan éltem meg minden, most pedig a kulisszák mögé látva kissé realista lett a kép. Van akik a realizmust szeretik jobban, mások szerint ez pedig a nemzet / ország lehúzása. Személy szerint én nem érzem annak, mert szeretem a koreaiakat, de ettől függetlenül felelősséget érzek a valós oldal bemutatása miatt is. Tudom ez egy kicsit fura, mert oldalakat bírnék teleírni az itt tapasztalt negatívumokkal, de mazochizmus ide vagy oda én tudnék itt élni.
Ma jött pár kérdés, amire szerintem már válaszoltam nyilvánosan is, de ismétlés a tudás atyja. Válaszaim kékkel:
1. Mennyi a minimum és maximum korhatár az önkéntes munkára? (Vagy ez mindenhol más, és e-mail-ben érdeklődjek a szervezeteknél?)
Szerintem önkéntes munkára nincs korhatár, de bizonyára a 18 évnél fiatalabb külföldire (főleg ha lány), azért furán néznének. Véleményem szerint nem is fogadnának nagyon fiatal személyt az önkéntes szervezetek. Az önkéntes munka (főleg külföldön) azért felelősséggel jár és ezt a döntést komolyan kell venni.
Ha beteg az ember, pláne külföldön, akkor sokféle dolgot kipróbál. Lehet ez nem egy általános szabály, de ezzel én így vagyok. Aki követ Instagramon, az láthatta, hogy mennyi fajta gyógyszert teszteltem… sajnos negatív sikerrel. Komolyan olyan érzésem van, mintha ezek valami gyerekeknek doktorbácsis játékhoz lennének legyártva. Semmi hatásuk nem volt.
A thai szobatársam még egy fájdalomcsillapítót is adott, amit itt Koreában vett, hogy segítsen a fejfájásom enyhítésében. Ez sem hatott. Lehet azért mert nem vagyok ázsiai, vagy egyszerűen már ezekre az anyagokra az én szervezetem nem is reagál.
Ilyenkor persze jönnek a natúr tippek. Citrom, sok folyadék… Esetemben ez a házvezetőnő által már nyáron legyártott (szinte kanna mennyiségben) cukorban tartósított grapefruit-héj maradványainak vízzel való leforrázása és ennek elfogyasztását jelentette. A recept rém egyszerű: a friss grapefruit (sőt szerintem más citrusféle is lehet) héjjat megmossuk, majd apró csíkokra vágjuk és rengeteg cukorral betakarjuk, majd ezt a kannát berakjuk a mélyhűtőbe. Minél tovább marad ott, annál jobb. Télen nagyon jó hangulatot generál, akár beteg az ember, akár nem. Nos a folyamatos köhögést nálam ez a meleg ital állította el. Minden ami hideg (akár levegő is) pedig rontott a helyzeten. Mindig az estét vártam, amikor elindult a talajfűtés, amely újabb veszélyeket rejtett. Kiszárította a torkom és minden nyelés fájdalmas volt. Az ember ilyenkor nem találja a helyét és legszívesebben az anyja szoknyája mellett lenne… ezt persze szimbolikusan, mert egyrészt felnőtt, másrészt az anyja épp Bulgáriában van. :D
Egyre jobban vagyok, ma ráadásul szabadnapom is volt, ami lelkileg is jó kis tuning egy betegen dolgozó embernek. Már egy ideje kínlódom a nagyon kinőtt farmeremmel. Ezzel szoktam is poénkodni, hogy olyan vagyok mint egy csőlakó. Szerencsére a hosszú pulcsi és a kabát eltakarja az övvel leszorított fogyott csípőre (komolyan olyan csontokat érzek, amikre nem emlékezem a múltból, hogy léteztek volna) rákötözött farmert. :)
Nem vagyok nagy vásárló, de nem is találtam megfelelő helyet (pluszban zavar az eladók nyomulása is, ahogy ajánlanak dolgokat, amelyek nem is tetszenek, stb.), de aztán így jött az ötlet, hogy segítséget kérjek a kávézó menedzserétől (főnök). A menedzserről kiderült, hogy nagy netes vásárló és egy-egy ilyen boltban VIP tagsága is van. Ezen persze jókat nevettünk, mert 1-2 hónapja próbálom kitalálni mi is a hobbija a srácnak, erre kiderül, hogy shopaholic a csávó, sőt ennek is a netes válfaját űzi. :) Azt persze tegyük hozzá, hogy Alien Registration Card nélkül Koreában senki sem vagy, tehát rendelni sem tudsz a netről…
Igen, sajnos továbbra sem vagyok jól. A megfázás kicsit komolyabb lett és főleg éjszaka vagyok a legrosszabbul, így reggelre még fáradtabb vagyok. Napközben meg kávézó és sűrű teaivás. Senkinek nem kívánom ezt. Az egész végeredménye viszont az, hogy estére alig várom, hogy hazaérjek és aludhassak és ilyenkor nincs már kreativitás, sem türelem.
Nagyon sok e-mailt, üzenetet kaptam, hogy most akkor mi is történt. Miért áll a blog? stb. Megmaradok, de még egy kis türelem és újraindítok mindent… ígérem. Addig is gyűlnek a témák, mert olyan dolgokat tudtam meg ismét, hogy szerintem mindenkinek tetszeni fognak ezek az infók. :)
Ez az írás a legfeleslegesebb szerintem, de ha már itt tartunk, akkor megjegyezném, hogy a szótárak végre postára kerültek. Van egy postán kapható doboz, amely olyant mintha a két könyvre találták volna ki. Tökéletesek a méretei. Ebben adtuk fel a szótárakat.
Pár napja lerobbantam egészségügyileg. Ilyen az első időszakban volt, ami ráfogtam a még nyugatról hozott egészségtelen és gyenge immunrendszerre. Bezzeg most majd erős leszek. Koreában van a hiedelmek szerint (amit én el is hiszek) a legszebb minőségű bőr (mármint az emberek arcán) és ezt mind a koreai termőföldnek lehet köszönni, aminek nincsen párja a Földön. Na én ugyebár azt hittem, hogy akkor én most Vasember immunrendszerre tettem szert és nem lesz probléma számomra az sem, hogy 17-19 fokban kell dolgozni a kávézóban, amit bírni fogok. Hiába vettem fel pólót a fehér ing alá amit ugyebár kötelező viselnek, megfáztam és délután már zombiként mentem haza a busszal (amit igen ritkán használok). Ennyit a magamba vetett hitről (agyam) és a realitásról (amit meg a testem gondolt). :)
Újabb őrültség, újabb behatások. Ez a K-TOWN valóságshow. Bevallom őszintén nem szeretem a valóságshowkat, mert felesleges időpocsékolásnak tartom mások életét nézni. Életét? Főleg, hogy mű az egész, de mégis természetesnek akarják, hogy hasson. Ide általában nem IQ bajnokokat és agysebészeket válogatnak be, hanem party-arcokat, akik jobban értenek a szórakoztatáshoz. Persze ez is relatív, de úgy tűnik működik a dolog. Nem így a K-TOWN esetében, ami szerintem bukás, de lehet a projekt kiagyalói nem így gondolják.
Az egész a YouTube-on történik és itt Koreában minden egyes videó előtt az arcomba jött a reklám, amiről persze azt hittem, hogy valami szöuli diszkós műsor. Hát nem. K-TOWN ugyanis Los Angelesben, Kaliforniában van, ugyanis egy koreai városrész. A show valójában, egy elamerikaisodott (szerintem többen koreaiul sem tudnak már) koreai fiatalokról szól, akik Koreában talán csak kirándulni járnak (ha egyáltalán átrepülnek ide). Igaz az egyik srác Koreában akar megnősülni (többen nem árulok el ígérem).
A napokban bementünk a városba (manapság ritka alkalom ez, mert semmire sincs időnk) és épp a Jogyesa buddhista templom mellett mentünk el, ahol mindig történik valami. A buddhizmus lényege az adakozáson alapul, ezért ennél a templomnál mindig történik valami amiből pénzt lehet csinálni. Számomra ez továbbra is vegyes érzéseket kelt. Most épp szerencsét hozó cserepes virágokat lehetett vásárolni, amit rengetegen meg is vettek. Nem nagyon szeretnék erre a részre kitérni, mert engem inkább a párhuzamosan futó bonsai kiállítás fogott meg a legjobban.
Több bonsai „művész” (szerintem ez művészet) legféltettebb kincsét mutatták be itt. Régen én is foglalkoztam ilyesmivel, igaz nekem sikerült kész fákat vennem. Nem volt sok, de arra megtanított, hogy ha valakinek nincs kertes háza és megfelelő klímát biztosító helyiségei, akkor nem érdemes belekezdeni.
Tegnap közzétettem a Facebook oldalamon azt, amire többen kíváncsiak voltatok: Megoldható-e, hogy koreai-magyar / magyar-koreai szótárat postázzak Magyarországra. A probléma komplex, hogy így fogalmazzak, de azt elárulhatom, hogy az járt jól, aki akkor rendelt, amikor a Koreai Kulturális Központnál volt erre lehetőség. Ezek a szótárak nagyon ott vannak a szeren. Dana írt is róluk ITT, ezért én nem is szaporítanám a szót. Egy könyvtárossal nem lehet felvenni a versenyt, ha könyvekről van szó. :-)
A kötetek ára nagyon magas és az ember azért meginog, hogy közel 20 ezer forintot megér-e mindez. Persze megér, de gondolom a kiadó rájátszik arra a tényre is, hogy nem angol szótárról van szó (ami elterjedt nyelv), hanem egy ritkaságról (lehet a koreait többen beszélik mint a magyart, de azért ne essünk túlzásokba). A koreai nyelv szeretete sok esetben a hallyu hullámnak köszönhető. Bejön szívfacsaró sorozat, egy fülbemászó dallam (ami alatt szerintünk valami függősségi hangfrekvencia szól és ez bolondítja meg az embereket világszerte) :-) … aztán „megvan a baj”: az ember koreaiul akar tanulni. A szótár meg kell! Ennyi.
Egyesek szerint túlságosan kiadom magam a blogban, mások meg azt írják, hogy nem ismernek így sem. Nem tudom mi az igazság… elég sok mindent leírok, de tény, hogy mindenki másképp látja a bloggereket. Blogot írni lehet névtelenül is, csak akkor egy ember nekem nem hiteles. Vagy vállalja fel az arcát, vagy ne fiktív álca mögül mondja meg a frankót, mert az számomra nem lesz hiteles. Hogy az ember néha nem lesz szimpatikus? Hát ez is benne van a pakliban. Én épp ezért nem problémázok (már) azon, hogy leírjam egy tévedésem, vagy épp egy mások szerint tévesen megítélt helyzetet. Mindenből tanulok, a hozzászólásokból is és szerintem ez a helyes út.
Na elég is a bevezetőből jöjjön a mai nap privát megélése. Eléggé mélyreható a „probléma”, amit most szeretnék megosztani. Vannak ugyanis „a gyerekeink”, akikkel heti kapcsolatban állunk, hiszen minden hétvégét itt töltenek a lakásban. Ez így is ment 6-7 hónapig, amíg a ház tulajdonosnője le nem betegedett. A gyerekek így 2-3 hete nem nagyon jöttek, csak néha 1-2 percre találkoztunk velük máskor. A változás amit nem értettem az volt, hogy a lányok, akiket saját lányaimként kezelek mindig odajöttek átölelni (mármint a derekamat, mert csak odáig értek fel). Ez pár hete elmaradt és mindenki csak Melindához ment és rajtam mintha keresztülnéztek volna. Mondanom sem kell, hogy rosszul esett, de megmagyaráztam magamnak, hogy mindez akkor lesz jó, amikor itt kell hagyni majd Koreát. Nem lesz semmi ami miatt fájna az ország elhagyása.
Ugyebár elmaradtam a japán utunk folytatásával. A cikk eleje ITT olvasható. Még mindig éheztünk, de szerencsére meglett az a hely, amiről csak éreztük, hogy itt kell lennie. Az első recepciónak használt házikó mellett épp ügyködött egy középkorú férfi (Takashi Hitakatsu – a neve megegyezik a sziget nevével!) és egy nő. Mint kiderült ők voltak a tulajdonosok. Nagyon kedvesek voltak és rögtön kaptunk egy közeli házikót. A helyre nem lehetett semmi panasz, csak egy dolog: mi már lassan 16 órája nem ettünk és kérdeztem van-e valami ehető náluk. A válasz negatív volt: nincs semmi, menjünk be a városba. Ez az amit el akartunk kerülni, mert gyalog nagyon messze voltunk már a civilizációtól és nem értettem, hogy miért csak Asahi sört lehet kapni ezen a helyen. Tudom a sör folyékony kenyér, de akkor sem tudtam elképzelni, hogy evés helyett alkoholt döntsek be. Kalória, de mégis akkor nem esett volna jól…
Így hát éheztünk és lementünk a közeli tengerpartra (amiről már írtam) és elütöttük az időt fotózással meg kagylók gyűjtögetésével. Nagyon nagy nyugalom volt rajtunk. Szállás van és nem kell sátorozni (persze azért végigcipeltem a sátrat egész Koreán és fél Hitaktsu szigetén). Volt hol tusolni és nagyon jó helyen szállhattunk meg.