Minekvan?

Éjjel/hajnal 2:45 van és nem tudok aludni, ami nálam azért elég ritka, mert cefetül nagy alvó vagyok. Kár, hogy nincs olyan állás, ami azért fizet, hogy aludjon az ember, de ezt már megállapítottam tinédzser koromban is. Aki sokat alszik nem él – tartja egy másik mondás, amivel szintén egyetértek. Életem során (fura egy frázis, mintha legalábbis 80 éves lennék) azért volt olyan is, hogy kihagytam egyes éjszakákat, mármint nem feküdtem le aludni, hanem a másnapot simán végigcsináltam. Az ilyen 36 órás ébrenlétek rendesen helyre tudják pofozni a legrosszabbul beállított bioritmust is. Én továbbra is erre esküszöm.

A nemalvás egyik legrosszabb mellékterméke az, amikor aludnál, de az agyad pörög tovább. Ilyenkor fejben megírok vagy 10 blogposztot, amiről persze félkómásan meg vagyok győződve, hogy  ilyen jót senki sem írhat és minimum 2-3 Purlitzer díjat érdemelnék. A valóság persze egészen más. Egyrészt ott van az állandó önkritika, másrészt pedig nincs olyan írás, amely tökéletes lenne és ha mégis, akkor mindig megtalálná az embert egy-két troll, aki porba tiporná az ember önbecsülését. Amióta blogolok egyébként folyamatosan megy fejben a libikóka. Az egyik oldal az, hogy magasról teszek rá, hogy ki mint gondol (és ide azt a tipikus angolszász gesztust kell képzelni, amit jobb kézfejünk négy ujjával az állunktól elfele legyintve szokás küldeni), másrészt pedig ott a sötét oldal. A sötét oldal alatt pedig esetemben azt kell érteni, hogy minden infót és tapasztalást meg kell tartani magamnak. Blogoljon akinek három anyja van. Mellesleg a legtöbb életművész nem is blogol, így több ideje jut másra… például életművészkedni.

Szóval blogger énem e két libikóka között mozog, ami lehet valójában nem is rossz, mert egyrészt se nem száll el az ember magától (ezt sose szeretnék), másrészt lehet épp akkor fogja be a száját amikor nincs is mit mondania. Egyébként a Biblia szerint az a tökéletes ember, aki tudja mikor ne beszéljen, azaz mindig a megfelelő időben mondja az épp odaillő dolgot. Na ilyen ember nincs, ahogy tökéletes ember sem. A sokat beszélő, sokat kommunikáló embertől viszont frászt lehet kapni. Konkrétan ez az idegesítő a Twitterben is, amelyet az elmúlt 1 évben én annyira kerültem, mint azelőtt még soha. Talán mert épp a Twitternél éreztem, hogy lehet senkit sem érdekel én mit is gondolok, pláne 140 karakterben (amibe tapasztalataim szerint irtó egyszerű belekötni, hiszen mekkora esélye is van annak, hogy egy sms-nél is rövidebb írást ne magyarázzon valaki félre?).

Egyszó mint száz elkezdem ezt a blogot, amelyet ígérem igyekszem a legérdekesebb módon fűszerezni. És hoppá kimaradt a motiváció. Az egyik motiváció az, hogy 2011 végén bezártam a közösségi média marketingről szóló blogomat, amelyet ráadásul többen is írtunk. Ezzel a bloggal egyébként többek között az is volt a bajom, hogy nagyon szakmai téma volt (az ismerősi, baráti körömet mellesleg nem is érdekelte, persze nem is nekik szólt), és nem írhattam bármiről. Ekkor jött a képbe a posterous a maga zsenialitásával. Előre telepített „blogmotor”, amit rendszeresen frissítenek. Minimalista (áh imádom!), miközben minden közösségi megosztást támogatott (e-mail blogértesítő, RSS, Facebook megosztás, stb. maga a Kánaán). Aztán jött a feketeleves, amin  be is pöccentem. A rendszert megveszi (vagy megvette? – bocs de nem követem, mert hidegen hagy) a Twitter és feltehetően be is zárja. Olcsó húsnak híg a leve – tartja a mondás, hát ez is lett, hiszen ami nem a te domain címed, nem a te tárhelyed, azzal akármit meg lehet tenni. Ez van! Itt jön az a pont, hogy mind a gabrielvaraljay.posterous.com-ot, mind pedig a részemről nagyobb szeretetet kapott letezes.posterous.com-ot be fogom zárni. A szerintem fontos posztokat át is emelem. Szerintem így elindul egy olyan, aminek mindig is egy helyen kellett volna lennie, maximum más kategóriákba sorolva.

Ez a poszt kicsit hosszúra sikeredett, de amikor „rámjön”, hogy meg kell magyaráznom a miérteket, akkor nincs kiút.