Éjjel/hajnal 2:45 van és nem tudok aludni, ami nálam azért elég ritka, mert cefetül nagy alvó vagyok. Kár, hogy nincs olyan állás, ami azért fizet, hogy aludjon az ember, de ezt már megállapítottam tinédzser koromban is. Aki sokat alszik nem él – tartja egy másik mondás, amivel szintén egyetértek. Életem során (fura egy frázis, mintha legalábbis 80 éves lennék) azért volt olyan is, hogy kihagytam egyes éjszakákat, mármint nem feküdtem le aludni, hanem a másnapot simán végigcsináltam. Az ilyen 36 órás ébrenlétek rendesen helyre tudják pofozni a legrosszabbul beállított bioritmust is. Én továbbra is erre esküszöm.
A nemalvás egyik legrosszabb mellékterméke az, amikor aludnál, de az agyad pörög tovább. Ilyenkor fejben megírok vagy 10 blogposztot, amiről persze félkómásan meg vagyok győződve, hogy ilyen jót senki sem írhat és minimum 2-3 Purlitzer díjat érdemelnék. A valóság persze egészen más. Egyrészt ott van az állandó önkritika, másrészt pedig nincs olyan írás, amely tökéletes lenne és ha mégis, akkor mindig megtalálná az embert egy-két troll, aki porba tiporná az ember önbecsülését. Amióta blogolok egyébként folyamatosan megy fejben a libikóka. Az egyik oldal az, hogy magasról teszek rá, hogy ki mint gondol (és ide azt a tipikus angolszász gesztust kell képzelni, amit jobb kézfejünk négy ujjával az állunktól elfele legyintve szokás küldeni), másrészt pedig ott a sötét oldal. A sötét oldal alatt pedig esetemben azt kell érteni, hogy minden infót és tapasztalást meg kell tartani magamnak. Blogoljon akinek három anyja van. Mellesleg a legtöbb életművész nem is blogol, így több ideje jut másra… például életművészkedni.