Milyenek az emberek?

Az utóbbi napokban (lehet új blogolós kedvemnek köszönhetően) ismét egyre több e-mail kapok. Lenne miről írnom, de némely téma, illetve kérdés annyira gyakran jött már, hogy ideje nyilvánosan is boncolgatni a témát. A leggyakoribb a koreai emberekkel kapcsolatos.

Tapasztalataim szerint nem lehet objektíven véleményt alkotni egy nemzetről, népcsoportról sem. Épp ezért én nem fogok „a koreaiak ilyenek és olyanok” kezdetű mondatokat használni. Azt tudom leírni amit tapasztaltam, de mint már említettem volt, én egy eléggé zárt közösségben voltam, attól függetlenül, hogy azért másokkal is kapcsolatba kerültem Koreában.

A koreai ember alapvetően kedves és érdeklődő. Az utcán elég sok „Hello!”-t kap az ember, aztán meg eltelnek napok és senki sem köszön rá a fehér emberre. A környék ahol laktunk egy szűk utca volt, amely körülbelül egy kilométer hosszan az a jobb és bal oldalon is üzletekkel volt tele. Kis vállalkozások voltak ezek, a zöldségestől, a fodrászatig (szerintem ebből volt a legtöbb), az éttermeken át egészen a szemüvegboltig. Szerintem ezek az emberek egy idő után megszoktak minket, mert nem volt köszöngetés. :) Később meg azért köszöngettek, mert rendszeres vendégek voltunk például az egyik pizzériában. Amúgy elég volt egy utcai árusnál egyszer-kétszer venni valamit, attól kezdve szinte már szomszédi viszony szinten köszöntöttek minket ha elmentünk előttük.

A fenti dolgok azért is számítottak nagy dolognak, mert alapvetően a koreaiak egymás között sem nagyon köszöntik egymást. Vegyünk egy példát. Ismét az apartmant említem, ahol laktunk. A szembe szomszéd, aki nek az ajtaja 3 méterre volt a miénktől sosem köszönt a háziaknak. Ugyanez visszafelé is működött. Emberek tudták egymásról, hogy szomszédok, de egy szó kevés annyit sem szóltak egymáshoz. Persze jött a fehér gyerek aki csodák-csodájára felkapta a bevásárlás után megfáradt hölgy cuccait a lépcsőházban, és felvitte azokat az első emeletre. Na ez nem mindennapi kinn, mert egyrészt ha valaki elejt valamit nem menő odafutni és segíteni (e helyett inkább megbámuljuk a másik kínját). Másrészt pedig a férfiak nem nagyon segítenek a nőknek.

Az eredmény: a szomszédasszony a városban is nagy mosolygás közepette köszönt. Mondanunk sem kell, hogy egy csoport ember közepén azt sem tudni ilyenkor, hogy mit követtünk el, mert eltelik egy-két perc mire leesik, hogy az a nő ki is volt. :)

Ilyen segítségnyújtás többször volt egyébként a lépcsőházban: volt amikor egy másik nő annyi bevásárló táskát cipelt a kocsijától a liftig, hogy szerintem, többször fordult. A liftbe aztán egyenként pakolta be őket, amire én odarohantam és felgyorsítottam a folyamatot. Ilyenkor nagyon meg tudnak lepődni, én meg élvezem azt a kulturális sokkot, hogy a nyugati embert nagyon nem ismerő egyéneknek kellemes meglepetést tudok okozni. Főleg, hogy még egy két koreai szó is kicsúszik közben „segítek”, „szívesen”, stb. Jó ilyenkor nézni a meglepett arcokat. :)

Visszatérve az emberekhez, kedvesek ha van valami kapcsolatunk. Ez lehet ilyesfajta segítség, vagy bármilyen más dolog. Ugyebár nekünk ott volt a kávézó, ahol akarva-akaratlanul is több koreaival (sőt japánnal) kerültünk kapcsolatba. Ilyenkor tűnik fel, hogy nagyon tudják élvezni ha több figyelmet kapnak, mint mondjuk más helyen ahol nem szokás a vendég körbeugrálása. Engem pl. kimondottan zavar, hogy még fel sem állok egy étteremben, de már szedik le az asztalt. Értem én, hogy ott futószalagon jönnek az emberek (annyira nem, csak ezt szokás mondani), de kissé szemtelenség.

Emberi kapcsolatokat ilyen rövid időre könnyű kialakítani. A gond talán ott van, hogy mélyebb kapcsolatot, barátságot valakivel kialakítani szerintem nagyon nehéz. Biztos embere válogatja, pedig én azért mindent megtettem, hogy sikerüljön barátot találnom. Nálam a fő cél a nyelv volt. Önző galád módon kellett volna egy-két ember, akivel elmegyünk sörözni, vagy csak csavargunk, de lényeg, hogy sokat dumáljunk koreaiul. Nos ez nekem nem jött be, mármint a felnőttekkel (akkor még nem tudtam, hogy a gyerekektől tanulok a legtöbbet… és még sörözni sem kellett). :) Az átlag koreai diák tanul, de rengeteget, ami egyébként a felfogásukból is kitűnik. Nagyon gyorsan jegyeznek meg pl. magyar szavakat. Egyik Koreában járt ismerősöm mondta, hogy amíg ő megtanult 3 koreai szót helyesen kiejteni, addig az ő koreai barátja megtanult 20 magyar kifejezést. Nyilván meg van szoktatva az agyuk erre.

az egyik koreai „fogadott lányomtól” nemrég kapott rajz, melynek szövege szerint hiányzunk neki :)

Kidolgoztam egy elméletet, ami lehet hibás: A koreaiak nagy része a barátaival nő fel. Azt jelenti, hogy a „gyerekeink” akikkel kapcsolatban voltunk, alkottak egy baráti kört. Ez a baráti kör felnőtt korban is meg fog maradni. Már most érezhető, hogy újakat nem nagyon engednek be másokat ebbe a körbe. Képzeljük el, hogy mi lesz felnőtt korban… Az egyik koreai barátomnak meséltem ezt az elméletet és szerinte van benne valami, de azért inkább mondjuk azt, hogy 80%-ban így van 20% pedig azért másképp működik.

Elég sokat utaztunk busszal és metróval. A fiatalok nem állnak fel az idősebbeknek, a férfiak nem állnak fel a nőknek. Ez akkor is így van, ha non-stop oktatóvideók mennek a metróba kihelyezett kijelzőkön. Egy „szent” dolog van talán. Ez pedig ha gyerekkel van valaki. Arra azért figyelnek, hogy egy kisgyerekkel ne álljon a buszon senki. Én sokszor adtam át a helyem idősebbeknek, vagy nőknek. Sokszor nem is engedik, vagy inkább „á, nem” választ kap az ember, de általában értékelik a kedvességet. A koreai férfinek szerintem van mit tanulnia.

Ismerkedéskor (és ezt lehet írtam már) a fő kérdések:

1. Hány éves vagy? (magyarázat: be kell lőnie, hogy magázzon-e vagy tegezzen)

2. Mi a szakmád? (ha fiatalabb is vagy, akkor még lehetsz te egy igazgató és akkor ismét magáznia kell)

Külföldieknek persze mindezt megelőzi a „Honnan jöttél?” kérdés. Engem mindig amerikainak néztek, ezért ha valami hülyeséget is csináltuk az elején (mondjuk étteremben mit? hogy? bakik), akkor azon röhögtünk, hogy most azt gondolhatják: „… ezek az amerikaiak, ilyenek!” :)

A fenti két kérdés egyébként roppant fontos ha másik nembelivel beszél az ember, mert egy-két ilyen ismerkedés után már előre mosolygok azon, hogy most épp próbálja belőni a velem szemben álló csaj, hogy én mennyire illenék az ő társadalmi státuszához (kor és anyagi helyzet – utóbbi ugyebár a munkakörből megtippelhető). Ejj, hát így megy ez…

Racionális magyarázatot tudok csak az egészre, mert ha érzelmi síkon közelítem meg, akkor nem fogom megérteni: ha valaki szereti a másikat, nem számít a korkülönbség de a vagyoni helyzet sem. Racionálisan viszont ilyesmi az elméletem és most átkapcsolok koreai agyra:

„Itt van ez az ember. Az én családom elért valamit és elég jól élünk. Miért kellene nekem egy olyannal szóba állnom, aki még egy egyetemet sem tudott elvégezni? Engem a szüleim kitaníttattak, vagy még egyetemre járok… akkor miért is nekem egy hülye férj? Neki kell majd eltartania, elvégre a szüleimtől azt hallom, hogy jól menjek férjhez. Hát a fene sem fog dolgozni, inkább a otthon maradok. Viszont ha ez a férfi gazdag, akkor nyert ügyem van és szóba állok vele és akkor nyugodt lélekkel bele is szerethetek. Igen ez lesz a legjobb, inkább megtudom ki is ő és csak utána megyek randizni, így nem történhet meg az, hogy belezúgok egy hozzám társadalmilag nem illő személybe. A szüleim azok mérgesek lennének, én meg boldogtalan. Nem szeretnék szegény lenni. Meg is kérdezem ki is ő és mivel foglalkozik…”

Nos valami ilyen van a kérdések hátterében, és komolyan racionálisan értem is. Koreai sorozatok, ide vagy oda, a valóság az valahogy így működik Koreában. Ja, és ugyanez igaz a srácokra is. Fontos a társadalmi szint. Ha viszont a megfelelő szabályokat betartva „játszanak”, akkor két azonos társadalmi szintnek kompatibilis család két gyermeke köt házasságot és ez egyenlő a boldogsággal. :) Mondanánk, de az élet nem ennyire egyszerű…

A fent leírt példa nem általánosítható, de gyakori eset. Több ilyen beszélgetést személyesen is tapasztaltam, miközben a másik fél nem tudta, hogy én párkapcsolatban vagyok-e vagy sem. Ha azt válaszoltam volna, hogy marketinges vagyok, vagy mérnök (ami igaz is), akkor folytatódott volna a beszélgetés, de egy „önkéntes munkás” nem bizonyult jó partinak és sajnos nem lehetett folytatni a beszélgetést, mert sietni kellett tovább. :)

Racionálisan mindent értek. Évente százezernyi friss diplomás kerül az utcára, akik 1-2 évig munkát keresnek. A verseny nagyon nagy és a nyomás fokozódik társadalmi és családi oldalról is. Én kicsit sajnálom is őket. A kivétel én úgy érzem a külföldet megjárt koreaiakban lehet megtalálni. Az USA-ból visszatelepült koreaiakról én regéket tudnék zengeni. Annyira kedvesek és figyelmesek voltak, már akikkel találkoztam. A nyugatot megjárt koreai diákok pedig sokszor olyan adag új gondolattal és tapasztalattal térnek haza, hogy szerintem ők már nem tudják magukat maximálisan jó érezni a saját országukban. Nekik nagyon nehéz lesz férjhez menni, vagy megnősülni (szerintem), mert aki egyszer már megtapasztalt egy másik fajta életet, annak nehéz lesz folytatni a régit. Tudom, hogy nem teljesen passzol ide Platón barlanghasonlata, de azért érdemes elolvasni.

Nos így hirtelen ennyit jutott eszembe a koreai emberekről, akiket mélyen a szívem mélyén szeretek… és ez akkor is igaz, ha ott kinn élve épp miattuk nyavalyogtam a legtöbbet. :)