A cím ne tévesszen meg senkit, nem a rizsföldeken dolgoztam, csak egy olyan helyre vittek (mentünk) minket, ahol vissza kell néznem, hogy mikor is jártam utoljára (március végén: itt az írás)… 5 hónapja jártam ezen a helyen és ez abból is látszott, hogy a rizsföldek akkor még pusztán hevertek. Érdekes volt most visszanézni a helyszínt. De kezdjük a történetet az elején…
Történt ugyanis, hogy a péntek esti nap említésre került, hogy esetleg a Nagy Mester háza melletti kertet, udvart rendbe kéne hozni. Nyilván jelentkezek, mert nem azért vagyok itt, hogy üdüljek – legalábbis ezt szeretném láttatni, mert így fair. Első körben úgyis férfiak kellettek. Fél óra múlva pedig kiderült, hogy a terv változott (mint mindig) :) és mindenki kell. Mindenkit szeretettel vár a munka alapon, tehát holnap (azaz szombaton este indulunk és ott is alszunk). A hely méreteivel tisztában voltam, de azt nem tudtam, hogy ott ennyi embernek van hely. Később kiderült, hogy irtó sok hely van (alvásra).
Szombat reggel azért az ember még lustálkodik, akkor is ha a lakásról mindenki bemegy a központba. Aztán jött egy hívás, miszerint este 6-kor indulunk. Én valahogy ragaszkodom a hétvégémhez, még akkor is ha már előre tudom, hogy csak fél nap lesz belőle. Ilyenkor csak fekszem, se tusolás, se borotválkozás… minek, hisz van idő. Melinda persze kongatja a vészharangot: „Figyeld meg, hogy lesz még egy hívás!” Én persze: „Nem lesz!”
Hát lett: John hívott KakaoTalkon, hogy be kéne mennem, 1 órán belül, mert egy autó indul velünk. o.O De hát az volt még reggel, hogy este 6 lesz… szóval ilyenkor irtóra pipa tudok lenni. Azt érzem, hogy egy tárgy vagyok, akit ide-oda lehet rángatni és ez nem tölti el rózsaszín párával a piciny szívemet. Ha őszinte akarok lenni, ilyenkor ölni tudnék, de ezt később nem szívesen vallja be az ember. Hálásnak kellene lennem, mert itt vagyok tudom, de akkor is jó lenne ha nem 1 órán belül kellene a szokásos karbantartást elvégezni magamon plusz még be is érnem (gyalog fél óra).
Ma épp egy könyvesboltban jártunk (itt azért ezek méretei kicsit nagyobbak a magyar társaiknál). A magazinos részhez érve Melindának feltűnt egy fotó, amely a BEAST k-pop fiúzenekart ábrázolta. És akkor leesett valami.
Már az elején kikötöm, hogy rossz az aki rosszra gondol. Nem a hazafiasság ellen fogok most szólni, csak az ellen a kijelentés ellen, hogy „ez a hazám, itt születtem, itt kell meghalnom”. Szerintem ez az állítás egyenesen nem érvényes (sosem volt az, de ez más kérdés). Egyenesen negatív, mert a halált árnyékolja elő, és aki normális nem tervezi a halált, hanem az életre fókuszál. Nem azt mondom, hogy legyünk mérhetetlenül naivak, de miért kell a negatívumokra fókuszálni?
Ajj, kimaradt a tegnapi nap, így vétettem a saját szabályom ellen miszerint napi 1 cikket mindenképp kisajtolok magamból. Tegnap minden bajom volt, mert még tart a Jejuról hazahozott izomláz és a nyakam is mindig begörcsölt mikor gép elé ültem. Ezzel persze senkit nem akarok untatni, csak olyan jó meggyónni a dolgot. :)
Szöul egyik híres városrészét (több is van, ezért konkrét belvárost én nem is tudok megnevezni, mert itt sok belváros van) Itaewon-t nem szeretném kihagyni a palettáról. Többször jártam itt és bennem kevésbé hagyott nyomot. Aki Iteawonról lelkes cikket szeretne olvasni, ajánlom Mira blogját (forrás a videó alatt a cikk végén).
Július 27-én volt ugyebár a koreai háború 59.-ik évfordulója. Az eseményről a nemzetközi sajtó annyira nem is emlékezett meg (evégre az 59 az nem kerek szám), viszont Dél-Korea nem felejtette el. Több hírportál is fotókat közölt a háborúról. Érdekes volt látni olyan képeket Szöulról, ahol szinte szó szerint a porral egyenlő a város nagy része. Erre most meg itt áll egy mega város, amely a maga modernségével cseppet sem emlékeztet a múlt borzalmaira. Szöulba trendi járni. Júliusban 1 millió turista jött Koreába.
Az egyik hétvégén épp a Cheonggyecheon patak környékén sétálgattunk (Mónika, Melinda és én), amikor egy diáklány odajött hozzánk (ez elég gyakori Szöulban, mert mindenki külföldieket akar interjúztatni egy iskolai projekt keretén belül), hogy nem vennénk-e részt egy interjúban. Én már nem egy ilyenben nyilatkoztam (én és a dadogásom, haha) :) de azért most megkérdeztem mi is lesz a mai téma. :)
Épp a napokban gondolkoztam azon, hogy pár éve még a pálcika használata is egy „aztamindenit, ezt meg kell tanulni” féle kategória volt. Aztán még otthon párszor ettem vele, sőt még kínai étteremben is rákényszerítettem magam a használatára… aminek a vége az lett, hogy nem kezdőként jöttem ki Koreába.
A