Úgy tűnik a hallyu hullám megállíthatatlanul tör előre és ezt abból is látom, hogy egyre több olyan e-mailt kapok amiben a fő kérdés az, hogy miként lehet valaki diák, ösztöndíjas itt Koreában. Ötletem nincs, mert nem ez a szakterületem és nem is nagyon érdekel a téma, de azt tudom, hogy az ország, zene, filmek iránti rajongás szép dolog, de én speciel százszor meggondolnám, hogy itt akarok-e diák lenni.
Mónika leírta az egyik bejegyzésében, hogy maga a nyelvtanfolyam is brutális tempót diktál. Szerintem ennek fő oka az, hogy a koreai pedagógia nem veszi komolyan a terhelhetőséget (beszélhetünk pedagógiáról?), vagy az emberi lelket (?), és arra épít, hogy „figthing!” van, tehát meg lehet csinálni… szerintük. A diákok folyamatosan kimerültek és ezen nem is csodálkozom. A tudás agyba való bezsúfolása a lényeg. Konkrétan azt sem értem, hogy kisgyermekként mi a fenének a tradicionális koreai írás tanítása. Oké a hagyomány szép dolog, de kb. annyi értelme van, mint magyarként megtanulni a rovásírást (rossz példa, mert azt egyszerű, de a kínai jeleket minek?). Korea büszke a nylevére és minden ami más nyelven van, azt amúgy is divat lenézni. Így vannak a kínaival is, de amint a tradicionális írás a téma, azt tudni kell. Akkor mindjárt nem kínai. Ezt amúgy sosem fogom megérteni. Olyan mintha az iskolarendszer ki akarná készíteni a gyerekeket és élvezné a kínt. Értem én, hogy egy ország esetében nem a lakosok boldogsága a lényeg, hanem a GDP, de mégis túlzásnak érzem ezt.
Ma beszélgettem egy itteni mester-jelölttel és a személyiség megváltoztatása volt a téma. A csajszi egyébként nagyon értelmes, szóval kíváncsi voltam a véleményére. Szerinte minden lehetséges (amit nem is kétlek), csak az embernek kell lennie egy céljának. Én vitatom azt a tényt, hogy ha valakinek van egy személyisége, akkor azt teljesen át lehet alakítani. Csodákat ilyen szinten nem láttam még. Volt olyan ismerős, akivel találkoztam évek után és látszatra megváltozott, de ez csak az első percig volt érvényes, utána felismertem azokat a tulajdonságokat, amelyekre régről is emlékeztem. Épp ezért én úgy látom, hogy lehet változni, de nagyon kis lépésekben.
Megrögzötten érdekel minden ami Észak-Korea. Figyelem a híreket, amit lehet elolvasok és minden kis beszámoló, vagy kép nagyon le tud kötni. Az egyik nagy dolog az életemben az lenne, ha be tudnék kukkantani az utolsó kommunista rezsim „fellegvárába”. Ez akkor is így lenne, ha tudnám, hogy színjáték amit látok. Nem nagyon engednek fotózni, kamerát használni embereket. A határon kilépésnél mindent átnéznek. Igaz olvastam már arról is beszámolót, hogy a látogatók számítógépét csak elindították és a képek mappát nézték meg. Rutinvizsgálat volt, de ez a hiszem ha látom kategória. Minden esetre érdekes lenne átélni az egészet. Szerintem van akkora, sőt nagyobb élmény mint mondjuk egy ejtőernyős ugrás. :)
„Jaj, megint mentek Japána? Úgy irigyellek benneteket!” „Ha lehetne cserélnék veletek, állítólag olyan csodálatos hely!” „Japán régi vágyam, szeretnék oda eljutni!”. Általában ilyen gondolatokat kaptam másoktól, amikor szóba került a mi ki „kényszer-utunk”. Természetesen nagyon izgalmas volt ez az út, hiszen nem egyszer említettem már, hogy a spontán dolgok okozzák a legnagyobb örömet, és a legjobb emlékeket. A jó szó alatt persze nem mindig a kellemest kell érteni, mert az utazást mindig fűszerezik olyan dolgok, amelyek akkor ott nagyon kellemetlenül érintik az embert. Visszagondolva viszont csak mosolygunk és a szép dolgok mellett eltörpül az elviselt kín. Nos, ilyen volt a cusimai kalandunk is.
Sajnos ma a barista tanfolyam miatt, megint nincs időm cikket írni, de volt egy levelezést, amelyet mindenképp szeretnék megosztani a nagyérdeművel. Szóba került ugyebár, hogy nem normális, hogy épp annak akinek semmi bevétele nincs (önkéntes dolgozó) kelljen 3 havonta ki-be utazgatnia Koreába… Bevételem Koreából ugyebár nincs semmi, miközben kiadás van azért dögivel (mert a szállás és étkezés – ami nem egy esetben csak naponta egyszer van nem elég). Írtam is a nagykövetségnek Magyarországra az ügyben, akit be is vágnék ide:
És elérkeztünk az egyik legizgalmasabb témámhoz. Ez pedig a korei fürdő, angolul írva „jjimjilbang”, koreaiul 찜질방, magyarul pedig ejtsük mondjuk dzsimdzsilbang-nak. A 96-os busz Busanban (Puszan) ugyanis már ott tett le ahol eredetileg is szerettük volna. Ez a buszsofőr ugyanis rendes volt és hátrakiabált, amikor le kellett szállnunk. :) Vannak a BKV-nek (Busani Közlekedési Vállalatnak – ez persze csak poén) itt is rendes alkalmazottjai. :)
A blogot mostanság elég sok önkéntes munkát fontolgató emberke találja meg (legalábbis az e-mailekből ezt látom), épp ezért érdemes foglalkozni az önkéntes munka sötét oldalával is. Ezek egyik a biztosítás (baleset, csomag, stb.). Régebben fel is jött ez a téma, amire leírtam a véleményem.
Ki ismeri azt az érzést, amikor ott áll egy város közepén, ahol még soha azelőtt nem járt és fogalma sincs merre tovább? :-) Nos, én ezt éreztem Busanban (Puszan). Amit már Szöulban eldöntöttünk, hogy az első az lesz, hogy megkeressük a Japánba tartó hajónk kikötői terminálját, hogy másnap ne keveregjünk feleslegesen (vagy le ne késsük a hajót). A buszon kapott Busan térkép (ez is milyen figyelmesség már, hogy még erre is pénzt áldoznak) segítségével belőttük a geográfiai lokációnkat, így nem volt nehéz eldönteni, hogy melyik metrómegállóra is kell majd eljutnunk.