Gyermekotthon 2

Tisztában vagyok vele, hogy az utazásokról szóló beszámolók néha roppant unalmasak tudnak lenni, ezért igyekszem nem szabadjára engedni a leírásaimat. :-)

Ahogy már a múlt héten Twitteren is írtam, hosszú hétvégét tervezett az alapítvány, amely péntek este 8 órás indulásra volt tervezve. Persze valami nagy „okosság” révén a csütörtöki viszonylag semmittevős nap helyett péntekre lett ütemezve a gyermekotthon heti látogatása is. Ennek én nagyon nem örültem, hiszen nekem ez a két program nem fér bele egy napra (mármint az én világomban). Mindkét dolognak teljesen más lelki szintje van, ráadásul előző nap már mindent bepakoltam és a gyermekotthon külön ruhát is igényelhet (leeszik a ruhámat stb.)

Lényeg, hogy nem örültem, de ettől függetlenül délután 1-kor elindultunk metróval a helyszín felé. Valahogy nagyon nem volt jó napom és néha komolyan idegesítő is a csoportos utazás. Mindenkire figyelni kell, ezért nekem kell az utolsónak lennem a sorban. A thai gyerekek mindent megnéznek, azt is amit már 100x láttak. Épp ezért a csoport néha szét-szét szakadozik, a metrón meg jó, hogy nem hagynak el és kell másikkal mennem. Még szerencse, hogy az utóbbi „otthagyós” példából okulva mindent lejegyzek a telefonomba, így vissza tudok találni. :-)

A metróból igyekeztem fotózni is. Állítólag ez a kupolás a Koreai Nemzeti Könyvtár épülete.

A gyermekotthonos látogatás már teljesen más élményeket adott. Nem volt rajtam a bőgés, mint legutóbb, hanem úgy mentem oda, mintha minden nap ezt tenném. A szituáció ugyanaz. Az alsó szobában a 3 lakó (2 lány és egy fiú), de már mindent másképp érzékelek. A 17 éves lány kommunikációját már értem. Értem azt, hogy mikor mit akar közölni velem (velünk). Megölel, megpuszil, megköszöni ha viszonozza az ember a szeretetet. Dalokat képes visszaénekelni. Nagy élmény!

Ilyen emelkedő vezet a gyermekmenhelyhez (mármint felülről fotózva) :-)

A kis sráccal nagyon nehéz a kommunikáció, mert nem beszél, csak úgymond tornázni lehet vele, én viszont rájöttem, hogy ha csiklandozom a talpát arra reagálni szokott.

Az igazi nagy meglepetést (több szempontból is) viszont Sori jelentette. Őt csak „rózsaszín hölgy”-ként emlegetjük egymás közt. :-) Ő az első látogatásunkkor is elvolt magában. Kockákkal játszott és igazából nem érdekelte a környezete, hogy simogatjuk, vagy bármi…

Erre pénteken odamentem hozzá és mindenki nagy meglepetésére megölelt és attól kezdve már nem lehetett rólam leszedni a kiscsajt. :-) Mondanom sem kell, hogy mekkora megtiszteltetés ez, ráadásul mindenki számára óriási nagy sokk volt, hiszen nem láttak még ilyen megnyilvánulást tőle. :-)

A második meglepetés viszont akkor ért, mikor elárulták a korát. Erről dobtam is egy kvízt Instagramon. Az általam kb. 4. évesnek tippelt lány valójában 19 éves (!). Na ez a nem semmi. 4 évesnek néz ki és ilyen szinten van értelmileg is. Hihetetlen!

19 éves!

A többiek elkezdték a takarítást én meg nem tudtam otthagyni Sorint, szóval körbe lettünk takarítva. :-)

Később azért sikerült felmennem a felső szintre is, ahol épp egy egy éves kislány etetése folyt. Ő is nagyon aranyos és egészséges (a cikk első képe róla készült). Gondolom ő is Amerikában fog felnőni és nem fog rá emlékezni, hogyan is került oda. Ilyenek az emberi sorsok, viszont lehet szép élete lesz.

Az árvaház / gyermekmenhelyes önkéntes munkára teljesen másképp tekintek már. Ha otthon lennék heti fél napot biztosan eltöltenék egy ilyen helyen. Egyesek szerint arra jó, hogy az embert a földön tartsa, ne szálljon el. Esetemben nem hiszem, hogy ezt kellene „kezelni”, de az ember teljesen más dimenziókban kezd el gondolkodni. Míg mások azt érzik, hogy az életük nem teljes és talán épp az anyagi dolgok miatt éreznek nyomást, addig másoknak szeretetre van szüksége, ezt pedig csak emberek tudnak nyújtani.

Érdekes dolog az önkéntes munka, mert külsős szemmel az ember azt mondhatná: „Oké mi ebben a munka? Odamész és takarítasz, majd játszol a gyerekekkel, megölelgeted őket. Ez munka?” Ilyen szemmel a válaszom nem. Más szemmel viszont ez a legtöbb amit adni lehet nekik. Legtöbben anyagi oldalról közelítjük meg a dolgokat és pénzt adományoznánk. Pénz viszont itt van elég. A hely nem luxusosan, de nagyon jól felszerelt. Elég sok támogatójuk van,  szóval köszönik nem erre van szükség. Emberi kézre és szívre van szükség. Épp ezért jár ide nagyon sok diáklány önkéntes munkára. Megetetik a babákat és mennek tovább. Néha csak heti 1-1 órát töltenek el, mégis „hasznuk” származik belőle, főleg emberi értelemben. Azt mondani sem kell, hogy a baby-box nagyban hozzájárul a fiatalok szexuális neveléséhez, legalábbis a dolgok felelősségvállalási szempontjából. Lehet ez többet ér mint holmi oktatófilm.

Nos így telt a péntek délutánom, melyben persze tudat alatt ott derengett az a tény is, hogy nagyon messze van még a nap vége, de erről majd szóljon a következő írás…