Hektikus időbeosztás

Az ötletet ehhez a cikkhez Phie egyik írása adta. Az idő itt annyira relatív fogalom, arról nem is beszélve, hogy megtervezzük a dolgokat. Twitteren néha kifakadok (pedig általában visszafogom magam, mert nem szeretnék a Twitteren negatív dolgokat megosztók táborába tartozni), hogy mennyire hektikus az időbeosztás itt.

Oké, ez egy alapítvány, nem egy cég, de ha valaki azt mondaná, hogy egy koreai vállalatnál sincs ez másképp, hát nem csodálkoznék. Egyszerűen az idegesítő az egészben az, hogy egyrészt utálom ha rám szólnak, hogy „Gabriel, gyere megyünk!”, miközben tudom, hogy megyünk. Másrészt miután már kész lennék indulni, az illető személy még visszaül megbeszélni valamit a kollégájával. Az idegesítő az egészben az, hogy meg sem tudom magyarázni neki (megtudnám), mert nem értené meg. Itt ezt így szokás.

A leírtakat az élet minden területén tapasztalom. Elég az otthoni (már így hívom az apartmant ahol alszom) helyzetekre gondolni. A srácok 1-2 körül érkeznek meg a lakásra. Addig nem tudom hol vannak, bár mivel mind zenész (énekes és gitáros), így szerintem életük nagy részét vagy az alapítvány alagsorában töltik (ott van a sok hangszer és a zenélésre – „jammeljünk gyerekek” – alkalmas környezet). Lényeg, hogy a fáradtan hazaérkező srácok az egyik percben még nem akarnak aludni (jó akkor dumáljunk, nézzünk filmet vagy valami), a másik percben pedig már mégis… Otthon ezt határozatlanságnak neveznénk, itt ez alap szokás.

Én meglehetősen a spontán dolgok híve vagyok, és ellenzem a megtervezett életstílus fogalmát. Ettől függetlenül ki tud akasztani ha időre kell jönnöm valahova és az illető átteszi az egészet egy másik időpontra. Így vagyunk egy ideje a koreai órával is. 4-5 hete van egy megtervezett napirend a faliújságon, amely szerint a koreai óra 11-től kezdődik. Oké, ilyenkor az ember ugyebár mit tesz? Bejön 11-re, nem? Csakhogy még délben sem történik semmi. A gyerekek elvannak, ebédelnek, stb. és két órakor megtudom, hogy 4-re tették át az órát… és itt jön a csattanó: 4-kor megtudom, hogy nem lesz óra! … he?

Lényeg, hogy elcsesztünk egy egész napot a várakozással és itt malmoztunk (na jó cikket írok, meg igyekszem tanulni ami persze nem egyszerű, mert itt zajlik az élet, vendégek jönnek mennek, 5 percenként felállni köszönni az épp távozóknak, örülni az érkezőknek stb.), miközben elmehettünk volna a városba és fullra megtölthettem volna képpel a már így is leterhelt iPhone-omat. De nem! Itt telnek a napok a káosszal, amit élveznék, ha itt laknék a központban. A thai gyerekek ugyebár itt laktak (holnap mennek haza) és nekik 8, hogy épp mihez kell öltözni, mert itt vannak a cuccaik. Én folyamatosan az utolsó pillanatban tudom meg, hogy most épp gyerekotthonba megyünk, vagy ma búcsúbuli lesz a thai gyerekek tiszteletére. Oké hordok magammal melegítőt, mert este 8-tól meditáció van és a farmer az elég kényelmetlen törökülésben 60-90 percen át, de akkor is… Most legyintek, hogy „á, hagyjuk” de amikor ismét helyzet van akkor tényleg az ideg vagdos.

Ilyenkor nincs más megoldás, mint beletörődni. A megbeszélt időket nem komolyan venni, azaz késznek lenni az adott órára, vagy megbeszélésre (1-2 marketinggel kapcsolatos megbeszélés még mindig előttem van, de nem lehet a megbeszélt időre összeszedni a hozzá szükséges embereket). El kell fogadni, hogy ez a kultúra ilyen és lehet épp a nem „németes” precizitás (majd ez e feletti aggódás) miatt élnek ezek az emberek hosszabb ideig. Mérnökként és a multis múlttal magam mögött nem egyszerű az egész. Mindenki laza, olyan ez amire vágytam, viszont mégis néha zavaró ahogy az ember idejével bánnak.

Persze nyitottnak kell lenni és épp ma olvastam egy cikkben, hogy az itteni nép meg van róla győződve, hogy a külföldiek őket sosem fogják megérteni. Én megértem, ilyenek és kész… csak meg kell szoknom. :-)