Mostanában a mozgásterem igencsak be van korlátozva, hiszen szinte minden nap a kávézó körül zajlik az életem. Ilyenkor persze van, hogy az esemény jön az ember életébe és nem fordítva, ahogy a hegy a Mohameddel… Rendszeresen megrendezésre kerül ugyanis egy olyan workshop, amely Koreából örökbefogadott, majd az USA-ban felnevelt és felnőtt koreaiak rendszeres összejövetele. Lehet, hogy nem érthetően írtam, le de elmagyarázom: valaki koreai szülők nem kívánt gyermekeként látta meg a napvilágot (pl. tizenéves terhesség, szülők nyomására eldobott gyermek, stb.), majd őt örökbefogadták a tengerentúlra. Ott felnőtt és megtudván, vagy tudatosítván a tényeket, visszajön Koreába, majd elkezdi keresni a biológiai szüleit. A szülők esetében is megtörténhet ugyanez, mert felnőttként az ember tanúsít némi megbánást és marad az életében egy fekete pont, amit tisztázni szeretne. Nos itt jön be a képbe az említett szervezet: Global Overseas Adoptee’s Link.
Megmondom őszintén, hogy nagyon érdekes volt, hogy jelen lehettem, legalábbis hallottam az előadásokat, beszéltem pár emberrel, és egy kicsit empatikusan átélhettem ezt a találkozót. Körülbelül 30-35 év körüli nőket és férfiakat kell elképzelni, akik képzést kaptak arról, hogy a DNS teszt milyen nagy szerepet játszik a biológiai szülők megtalálásában. Van egy komoly adatbázis már Korában, amely mind a gyermeküket kereső szülők, mind a szüleiket kereső személyek adataival van felöltve. Az összehasonlító algoritmust rendszeresen lefuttatják, ráadásul készült egy közösségi oldal szerű webes fejlesztés is, amelybe a tagok feltöltik a gyermekkori és a jelenlegi képeiket is, vércsoportot, stb. Nem kis energia, de vannak már sikerek, amiről egy-két tag be is számolt. Végighallgatni az egyik srác történetét, ahogy megtalálta az apját nem volt semmi.
Nagy élmény volt amerikai neveltetésű koreaiakkal találkozni. Viselkedés tekintetében is teljesen más képet mutattak, mint a „helyiek”. Egyrészt sokkalta kedvesebbek és kommunikatívak (a koreaiak általában nem beszélnek idegenekkel és ha igen, akkor a kommunikáció vagy nagyon félénk és minimális, vagy nagyon utasítgatóra sikeredik), másrészt odafigyelnek minden részletre. Mindenki rendelt a helyben készült japán egytálételből (donburi) is. Elég sok adagot kellett felszolgálni és a jelenlévő szervezők (akik egyben ugyanúgy tagjai is a közösségben) a kezemből szedték szinte ki a „munkát” és még ők voltak hálásak. Mindenki mosolygott és úgy viselkedett mintha ismernénk egymást (ok, ez amolyan amerikai, de nekem nagyon jól esett, hogy valaki emberszámba is vesz és értékeli a fáradozásomat). Ez is egyfajta élmény és tapasztalat, amire még az angolul beszélő koreai képe (ami egy képzavar így elsőre) rátett egy lapáttal.
A G.O.A.’L egyébként szinte mindenben segít: támogatja lelkileg a tagjait (nyilván ezért is járnak össze bizonyos időközönként), segít a kettős állampolgárság elintézésében, tolmácsot biztosít (nem mindenki beszél koreaiul), elintézi a DNS tesztet, stb. Bizonyára sokaknak jól esik ez a támogatás. Belegondolva, hogy én mit tennék, ha megtudnám, hogy a szüleim nem a biológiai szüleim, bizonyára én is elindulnék keresni. Szerintem van akinek, a szakma megszerzése, és a karrier után ez válhatott az életcéljává. Megértem őket, bár nem érzem, hogy rendszeresen közösségbe kellene járnom, amit persze nem tudhatok, mert nem vagyok a bőrükben. Minden esetre le a kalappal a kezdeményezés előtt.
