Száz éve talán még nem így volt, de manapság az ázsiai országok fiatal generációja jobban túllőtt a célon, mint ahogy eddig bárki is. Lehet én vagyok a vak, hogy Magyarországon nem tapasztaltam ilyet (bár állítólag ott is kifordult minden a maga formájából), de itt a fiatal generáció jobban befolyása alatt áll a médiának mint bárhol a világon. A divatmagazinokból árad a modellek által diktált divat, a média csak a sikeres embereket mutatja. Siker, csillogás és erre vágyik mindenki, miközben az emberek közötti kapcsolatok ellaposodnak.
A párkapcsolatban ez bizonyára másképp van – gondolná az ember, de szerintem ez nem így van. Eleve nagyon nehéz annak a sora, akinek nincs pénze, vagy nem tud úgy kinézni, ahogy a trend diktálná. Sokan megoldják ezt hitelekkel, vagy tényleg gazdag hátterük van. Az utca egy nagy kifutó, főleg Hongdae környéke (amerre a legtöbbet járok). Divatot az utcán én Budapesten sem tapasztaltam ennyire, itt meg mindenki igyekszik a legjobban kinézni. Nem is ezzel van a gond, de a társadalom olyan képet fest, mint régen nálunk a 18.-19. században, ahol a nemességhez tartozni kiváltság volt és oda bekerülni szinte senkinek sem sikerült. Ez a réteg lenézte a szegényeket és ki is használta őket. Ezt érzem itt is, hiszen az egyik kérdés mindig a „Mi is a szakmád?” (fel kell mérni hol is vagy te a társadalmi raglétrán, mert ha senki vagy, akkor már nem is vagy érdekes).
A cikk elején nem akarom ellőni a választ, hogy SEHOGY, csupán ki szeretném fejteni, hogy szerintem miért nem működik ez úgy, ahogy mi és sokan mások az országon kívül elképzelik ezt az egészet.
Úgy tűnik a hallyu hullám megállíthatatlanul tör előre és ezt abból is látom, hogy egyre több olyan e-mailt kapok amiben a fő kérdés az, hogy miként lehet valaki diák, ösztöndíjas itt Koreában. Ötletem nincs, mert nem ez a szakterületem és nem is nagyon érdekel a téma, de azt tudom, hogy az ország, zene, filmek iránti rajongás szép dolog, de én speciel százszor meggondolnám, hogy itt akarok-e diák lenni.
Ma beszélgettem egy itteni mester-jelölttel és a személyiség megváltoztatása volt a téma. A csajszi egyébként nagyon értelmes, szóval kíváncsi voltam a véleményére. Szerinte minden lehetséges (amit nem is kétlek), csak az embernek kell lennie egy céljának. Én vitatom azt a tényt, hogy ha valakinek van egy személyisége, akkor azt teljesen át lehet alakítani. Csodákat ilyen szinten nem láttam még. Volt olyan ismerős, akivel találkoztam évek után és látszatra megváltozott, de ez csak az első percig volt érvényes, utána felismertem azokat a tulajdonságokat, amelyekre régről is emlékeztem. Épp ezért én úgy látom, hogy lehet változni, de nagyon kis lépésekben.
Megrögzötten érdekel minden ami Észak-Korea. Figyelem a híreket, amit lehet elolvasok és minden kis beszámoló, vagy kép nagyon le tud kötni. Az egyik nagy dolog az életemben az lenne, ha be tudnék kukkantani az utolsó kommunista rezsim „fellegvárába”. Ez akkor is így lenne, ha tudnám, hogy színjáték amit látok. Nem nagyon engednek fotózni, kamerát használni embereket. A határon kilépésnél mindent átnéznek. Igaz olvastam már arról is beszámolót, hogy a látogatók számítógépét csak elindították és a képek mappát nézték meg. Rutinvizsgálat volt, de ez a hiszem ha látom kategória. Minden esetre érdekes lenne átélni az egészet. Szerintem van akkora, sőt nagyobb élmény mint mondjuk egy ejtőernyős ugrás. :)
„Jaj, megint mentek Japána? Úgy irigyellek benneteket!” „Ha lehetne cserélnék veletek, állítólag olyan csodálatos hely!” „Japán régi vágyam, szeretnék oda eljutni!”. Általában ilyen gondolatokat kaptam másoktól, amikor szóba került a mi ki „kényszer-utunk”. Természetesen nagyon izgalmas volt ez az út, hiszen nem egyszer említettem már, hogy a spontán dolgok okozzák a legnagyobb örömet, és a legjobb emlékeket. A jó szó alatt persze nem mindig a kellemest kell érteni, mert az utazást mindig fűszerezik olyan dolgok, amelyek akkor ott nagyon kellemetlenül érintik az embert. Visszagondolva viszont csak mosolygunk és a szép dolgok mellett eltörpül az elviselt kín. Nos, ilyen volt a cusimai kalandunk is.
Sajnos ma a barista tanfolyam miatt, megint nincs időm cikket írni, de volt egy levelezést, amelyet mindenképp szeretnék megosztani a nagyérdeművel. Szóba került ugyebár, hogy nem normális, hogy épp annak akinek semmi bevétele nincs (önkéntes dolgozó) kelljen 3 havonta ki-be utazgatnia Koreába… Bevételem Koreából ugyebár nincs semmi, miközben kiadás van azért dögivel (mert a szállás és étkezés – ami nem egy esetben csak naponta egyszer van nem elég). Írtam is a nagykövetségnek Magyarországra az ügyben, akit be is vágnék ide: