Ma épp egy könyvesboltban jártunk (itt azért ezek méretei kicsit nagyobbak a magyar társaiknál). A magazinos részhez érve Melindának feltűnt egy fotó, amely a BEAST k-pop fiúzenekart ábrázolta. És akkor leesett valami.
Nem tudom ki emlékszik a strandos írásomra, de ott kifelejtettem egy jelenetet. A strandolásunk közepén megjelent egy csupa fura hajú sráccsapat. Az egyiknek lila frizurája volt a másiknak… á nem sorolom, mert kit érdekel. A k-pop témában engem a fiúcsapatok nem érdekelnek. Persze találgattuk, hogy ezek itteni celebek lehetnek-e. Big Bang? Nem dehogy, nem úgy néznek ki – mondta Melinda… A srácok egyébként elég nagy feltűnést keltettek, mert valami idióta játékot játszottak: aki veszített annak a medence szélén be kellett mutatnia valami rövid táncot. Kissé zavaró volt az egész, de aztán már nem is figyeltünk.
Már az elején kikötöm, hogy rossz az aki rosszra gondol. Nem a hazafiasság ellen fogok most szólni, csak az ellen a kijelentés ellen, hogy „ez a hazám, itt születtem, itt kell meghalnom”. Szerintem ez az állítás egyenesen nem érvényes (sosem volt az, de ez más kérdés). Egyenesen negatív, mert a halált árnyékolja elő, és aki normális nem tervezi a halált, hanem az életre fókuszál. Nem azt mondom, hogy legyünk mérhetetlenül naivak, de miért kell a negatívumokra fókuszálni?
Ajj, kimaradt a tegnapi nap, így vétettem a saját szabályom ellen miszerint napi 1 cikket mindenképp kisajtolok magamból. Tegnap minden bajom volt, mert még tart a Jejuról hazahozott izomláz és a nyakam is mindig begörcsölt mikor gép elé ültem. Ezzel persze senkit nem akarok untatni, csak olyan jó meggyónni a dolgot. :)
Szöul egyik híres városrészét (több is van, ezért konkrét belvárost én nem is tudok megnevezni, mert itt sok belváros van) Itaewon-t nem szeretném kihagyni a palettáról. Többször jártam itt és bennem kevésbé hagyott nyomot. Aki Iteawonról lelkes cikket szeretne olvasni, ajánlom Mira blogját (forrás a videó alatt a cikk végén).
Július 27-én volt ugyebár a koreai háború 59.-ik évfordulója. Az eseményről a nemzetközi sajtó annyira nem is emlékezett meg (evégre az 59 az nem kerek szám), viszont Dél-Korea nem felejtette el. Több hírportál is fotókat közölt a háborúról. Érdekes volt látni olyan képeket Szöulról, ahol szinte szó szerint a porral egyenlő a város nagy része. Erre most meg itt áll egy mega város, amely a maga modernségével cseppet sem emlékeztet a múlt borzalmaira. Szöulba trendi járni. Júliusban 1 millió turista jött Koreába.
Az egyik hétvégén épp a Cheonggyecheon patak környékén sétálgattunk (Mónika, Melinda és én), amikor egy diáklány odajött hozzánk (ez elég gyakori Szöulban, mert mindenki külföldieket akar interjúztatni egy iskolai projekt keretén belül), hogy nem vennénk-e részt egy interjúban. Én már nem egy ilyenben nyilatkoztam (én és a dadogásom, haha) :) de azért most megkérdeztem mi is lesz a mai téma. :)
Épp a napokban gondolkoztam azon, hogy pár éve még a pálcika használata is egy „aztamindenit, ezt meg kell tanulni” féle kategória volt. Aztán még otthon párszor ettem vele, sőt még kínai étteremben is rákényszerítettem magam a használatára… aminek a vége az lett, hogy nem kezdőként jöttem ki Koreába.
A 
Nem tudom ki hogy van vele, de aki járt (élt) mér külföldön, az előbb utóbb látott olyan dolgokat, amiket legszívesebben hazahozott volna és adaptált volna otthon. Nem csak háztartásra gondolok, hanem általános közterületi dolgokra, társadalmi megoldásokra, szolgáltatásokra. Ilyenkor persze az otthoniak csak legyintenek, mert nem jártak ott, nem látták, nem villanyozódtak úgy fel… nem az ő élményeik, így nem is lehet emocionális töltete számukra az információnak.