Koreai és magyar munkamódszerek

Egy baráti beszélgetés kapcsán szóba jött, a magyar és a koreai mentalitás közötti különbségek felsorolása. A véleményeket elfogadom, mert két olyan koreai személytől származnak, akik már éltek, vagy ma is Magyarországon élnek és volt, vagy van magyar párkapcsolatuk.

Az egyik legérdekesebb részlet a kitartás, vagy ennek hiánya. Míg egy koreainak ha valami nem megy (anyagi problémái vannak, vagy nehéz a munka, stb.) akkor még keményebb fokozatra kapcsol. A magyar ilyenkor elkezd panaszkodni, majd feladja. Értem mindkét verziót. Én is közelebb állok a feladásos verzióhoz, mert hatással van rám az amerikai hatékonysági módszer. Ha valami nem működik, akkor lehet rosszul csinálom, vagy nem jó módszert, szakmát választottam a boldogulásomhoz. Nos ez itt nem így működik. Mondok egy példát…

Tegnap ugyebár gyermeknapon voltunk a World Cup Parkban (de erről majd máskor írok), ava elég sok család kivonult gyerekestül és próbálta elütni a nagyon meleg, de azért kellemesen szeles napot. Volt aki papírsárkányt eregetett (először láttam élőben komolyan sárkány alakú és formájú papírsárkányt – fotó nincs, de eszméletlen jó volt azt elmondhatom). Adott volt egy óriási nagy sík terület, amely több focipálya befogadására is képes lett volna. Az egyik apuka egy ilyen (szerintem drága) sárkányt eregetett. Már akkor éreztem, hogy működik a jövőbelátó képességem, mert megjósoltam, hogy ez a fán fog kikötni. Apuka ugyanis szerintem nem rendelkezett előrelátással és a pálya szélén eregette a sárkányt. Nem mondom, hogy Nobel-díjas tudós vagyok, de néha meglep, hogy másnak nincs annyi esze itt, hogy számoljon az esetleges következményekkel. Vagy a pillanatra figyel, vagy „egyszerűen gondolkodik”, majd csodálkozik a következményeken. Ott volt a nagy terület, de akkor is a fák környékén kellett játszani. A sárkány persze kikötött a fán, amit egy óra hosszat próbáltak értelmetlen rángatásokkal leszedni. Néha azt érzem és nem először, hogy valahogy ügyetlenebb megoldásokat sikerül az ittenieknek választani. Viszont nem adják fel. Egy magyar előkapja a „józan paraszti észt” és leül gondolkodni (sörreklám) majd kitalálja a megoldást. Ennek a vége lehet feladás lesz, mert mégsem sikerült.

Próbálom mérlegre tenni a kétfajta gondolkodásmódot, de talán beszéljenek az eredmények. Egy magyar mérnök szerint az itteni gyári dolgozók elég lassan dolgoznak (ezt egyébként ezt hallottam már japánokról is: míg az egyik magyar mérnök összerakott egy szervert 2-3 óra alatt, addig a japánoknak ugyanez 4-5 óra volt). Az ebédidőről nem is beszélve, ami ugyebár eltarthat néha több mint egy órát is. Közösségi esemény, nem sietjük el. stb. (amúgy lehet ezért kevesebb a szívinfarktus itt?). Lényeg, hogy egy átlag koreai az élete nagy részét a munkahelyén tölti. Erre rásegít ugyebár a modern fogyasztói társadalom által „okozott” vásárlási kényszer. Kellenek a márkás holmik és ezért képesek még erősebben hajtani. Ezen én személy szerint már régen túltettem magam. Tárgyak nem okoznak boldogságot, de most itt nem rólam van szó. A 12-14 órás munka az itt normálisnak tekinthető. Bemennek dolgozni szombaton is délig, vagy délután 2-ig. Annak ellenére is, hogy a miniszteri rendelet eltörölte már a szombati munkarendet. Nincs munkanélküli segély! Hoppá!

Az egész rendszer más és néha azt érzem mi el lettünk „kényelmesítve”. Megszoktuk a jót, miközben a társadalombiztosítási rendszer már képtelen kiszolgálni az „elvárásainkat”. Ha a magyar rendszer őszinte akarna lenni, akkor eltörölne minden segélyt és rákényszerítené a népet arra, hogy maga vegye a kezébe a sorsát. Persze ebből lázadás lenne, ezért inkább marad minden a régiben és az ország újabb hiteleket vesz fel. Eközben Dél-Korea igazi gazdasági hatalommá válik. A sikerben persze az is komoly részlet, hogy minden nagyon gyors. Ha kijön az új mobil, nagyon sokan átállnak rá. Ezzel egyrészt a nép maga forgalmat generál a saját gazdaságának, másrészt nagyon gyorsan megtanulják az új rendszereket. A metró és a közlekedés díjfizetése ugyebár elektronikus. Nincsenek kímélve az idősebbek. Egy bácsit láttam, aki ott állt az automata előtt, de volt aki segítsen neki. (megjegyzés: Itt emelném ki, hogy a közlekedés nem ingyenes az időseknek sem. Nem drága, mert a BKV az áraival Szöulhoz képest sokba kerül) „Senkit nem hagyunk az út szélén”, de a vonatnak robognia kell. Na ez Magyarországon nem működne, mert keményfejűség van és a „mi ezt nem így szoktuk csinálni” szerű hozzáállás. Itt nagyon gyorsan képes átállni a társadalom nagy része ha új dolog jön. Legyen az új szabály, technikai fejlesztés, akármi. Ezt csodálom bennük, mert otthon eleget kínlódtam azzal, hogy vállalkozókat képezzek ki a modern marketing módszerek és eszközök használatára. Itt ha van egy tippem, azonnal tudni akarják mi hogy működik és hogyan lehet vele gyors eredményt elérni.

Minden 50 éve kezdődött, amikor a nagy semmiből „felhúztak” egy országot. Magyarországnak nem tett jót az előző rezsim (ami utóbbi 20 év távlatában már csak kifogás), viszont a rendszerváltás után az első helyen volt a poszt-kommunista országok között. Minden annyira szépnek tűnt, majd egy ponton az ország elkezdett visszafele fejlődni. Komolyan nem értem. Olvastam sok összeesküvés-elméletet a témában, olyanokat amelyek háttérből mozgatott szálakról szólnak. Szerintem a fő ok a mentalitás. Ettől függetlenül nem értek teljesen egyet a koreai mentalitással sem.

Itt egyszer voltam beteg. Megfáztam, a hangom mélyebb lett és egy nap délig aludtam. Erre reagálva egy magyar azt mondaná: „Jaj, sajnálom. Gyógyulj meg!”. Az itteniek erre ezt mondták: „Harcolj!”. A magyar léleknek ez nem kedvez. Hülyén érzem magam tőle ha így „beszól” valaki, de leesett egy dolog. Ők így érik el a céljaikat. Míg mi magyarok sajnáljuk és sajnáltatjuk magunkat, míg a koreai talán akkor áll le ha halálán van. Egyik sem jó.

Fura, mert tegnap itt akartam aludni a központban és többen csodálkoztak is ezen. Volt aki azt mondta, hogy itt azért jó ha 4-5 órákat alszik valaki. Jó ha 6 órát, de ez a maximum. Azért a valóság az kicsit több, de ezt csak ide merem leírni. :-) Lényeg, hogy „fighting” van minden nap. Akivel beszélek az láthatóan álmos, de nem panaszkodik. Ha panaszkodik is, mentem elutasítja a „pihenj egy kicsit” tanácsomat. Ezt egyébként máshol is olvastam. Koreainak pihenést tanácsolni nem ajánlott, főleg nem az üzleti életben, ahol célok vannak stb. Ez alááshatja akár a rólunk alkotott képet is. Tegnap este egyébként megfogadtam, hogy nem fogok panaszkodni előttük. Több dologgal nem értek egyet, de „ezt én ugye nem érthetem”. A másik fogadalom, hogy nem fogom forszírozni a ki hogy van témát. Ha valaki fáradt úgyis látom, az aggódó (némelyikért komolyan aggódom, mert ha otthon lennénk ágyba dugnám és lekötözve kényszeríteném alvásra őket) tanácsra való reakcióra pedig nem szeretek válaszokat kapni. („A testem fáradt, de az elmém nem”). Kissé szomorúvá tesz ez, de ők tudják. Lehet az amerikai hatékonyság módszerek jobbak. Pomodoro technika, akármi jobb lehetne, de én itt nem okoskodok. Inkább kevesebb időt szánni a dolgokra, de hatékonyan. Itt azért sok idő megy el a „molyolással”, ami ugyanúgy fáradtságot okoz.

Hogy kinek mit ad ez az írás, mindenki döntse el személy szerint. Szerintem mi magyarok tanulhatnánk a koreaiaktól, de azért nem kellene átvenni mindent. Az arany középút most valahogy ideális lenne. Hatékonyan, de feladás nélkül kellene építeni az országot. Mástól nem várva a segítséget (főleg nem anyagiakban, mert az elkényelmesít). Vélemény?