Itt élned, halnod kell?

Már az elején kikötöm, hogy rossz az aki rosszra gondol. Nem  a hazafiasság ellen fogok most szólni, csak az ellen a kijelentés ellen, hogy „ez a hazám, itt születtem, itt kell meghalnom”. Szerintem ez az állítás egyenesen nem érvényes (sosem volt az, de ez más kérdés). Egyenesen negatív, mert a halált árnyékolja elő, és aki normális nem tervezi  a halált, hanem az életre fókuszál. Nem azt mondom, hogy legyünk mérhetetlenül naivak, de miért kell a negatívumokra fókuszálni?

A 21. században élünk, és tetszik vagy nem, a világ megváltozott. Nincsenek szabályok. Az EU-n belül ráadásul „büntetés” mentesen tudunk lakni, csak lehetőség, vagy pénz kell hozzá (a pénzt direkt írtam a második helyre, mert nem ez a lényeg, még akkor is ha nagyon sokan anyagiak tekintetében vizsgálják meg az utazás / elköltözés lehetőségét). A világ többi részén már nehezebb. A turista-vízum sok helyen csak 90 napra érvényes és utána tenni kell valamit. A Thaiföldön élők rendszeresen kiutaznak a határon túlra és hosszabbítanak, szóval mindent meg lehet oldani… Az országban ráadásul tudnak is erről és nem tesznek semmit sem ellene, mert minden egyes vízum kiváltása újabb dollárokat hoz az államkasszába. Lényeg, hogy megoldás mindenre van.

Továbbra sem azzal van bajom, hogy ha valaki ott akar élni ahol a szülőföldje van. A fő problémám azzal van, hogy valaki a szülőföldjét okolja azért mert nem mer lépni, nem meri megismerni a világot. Megismerni a világot nem kötelező. Igen, nagyon sok szépség van otthon, és le lehet úgy élni az életet, hogy nem mozdul ki az ember. Komolyan megértem és nem is vagyok ellene. A fő bajom tényleg az, hogy egyesek legbelül elvágynak (még ha csak egy rövidebb időre is, mondjuk egy évre), de elkezdik elhessegetni a gondolatot is, hogy merjenek lépni. Az ismeretlentől való félelem az, ami ilyenkor előhúzza a fiókból az előítéleteket (kutyát fognak etetni veled, eladják a szerveidet, megerőszakolnak, stb.).

A világ viszont korán sem olyan veszélyes hely, mint amilyennek a média és a kedves rokonok beállítják.

Napi szinten kapok leveleket olyan fiataloktól és idősektől is, akik azzal kezdik, hogy de jó nekem, én itt vagyok, de nekik ez sosem fog összejönni. Nem a fenéket. Akarni kell. Lehetőség mindig van. Sokszor ott figyel a lábunk előtt mi meg belerúgunk, mert akadályoz minket az előrehaladásunkban.

Sokan kérdezték én hogy jutottam ki. Minden az Instagramon kezdődött. Megismerkedtem egy koreai hölggyel, aki később meghívott önkéntesnek. Kiderült, hogy van egy alapítvány, ahol ő az egyik mester és a többi már ment mint a karikacsapás. Az egész körülbelül 2 hónap alatt zajlott le, és már itt is voltam. Az esetem nem egyedi. Nem egy olyan emberke, vagy csoport állít meg az utcán, aki azt mondja, hogy önkénteseket keres. Tény, hogy ez a munka önfeláldozással jár. Le kell az embernek mondania magáról, sokszor  a nulláról kell felépítenie magát. A büszkeségét teljesen le kell vetkőzni (adományokat gyűjteni egy libériai falu kútjára, miközben az embert elküldik az anyjába), és új személyiséget kell felépíteni. Kérdés hogy mi a cél? Koreába akarsz jönni? Indiába akarsz menni? Látni akarod Indonéziát, Balit? Akkor döntsd el neked ez mennyit ér meg. Megéri, hogy egy kis időre akár lemondasz a saját életedről, a hazádról (ha már ez az írás témája), vagy sem?

Ha nem akkor maradj otthon és nézz sorozatokat és vágyakozz tovább. Ha pedig igen, akkor tegyél érte és ne teljen el nap, hogy ne foglalkoznál a céloddal… de legfőképp ne győzködd magad, hogy neked inkább otthon a helyed és jobb ez így.