A koreai oktatásüggyel kapcsolatban már többen kérdeztetek. Komoly lépéseket még nem tettem az ügy érdekében, de van egy tanítónő ismerősöm itt, majd meghívom kávéra és elmeséltetek vele mindent. Most inkább jöjjenek az összecsipegetett gondolatok.
Koreában az első ami feltűnik egy ide látogatónak az lesz, hogy diákoknak még éjszaka is lehet látni az utcán. Az rendben van, hogy ez az életforma nem mostani találmány, meg hát fiatal korában ki ne vágyott volna arra, hogy sötétben mászkálhasson az utcán. A főbb gond inkább az, hogy mennyit bír el egy szervezet. Épp a minap beszélgettünk a témáról a szobatársaimmal és ők azt mondták, hogy szerintük az iskolarendszer a felelős az öngyilkosságokért. A gyerekeknek semmi de semmi szabadidejük sincs, mert annyira sokrétű a képzés, hogy nem tudnak lazítani. Mivel sokat vannak iskolában és ott élik az életüket, eléggé érdekes lelkiállapotok alakulhatnak ki. Ebből a válaszból az jön számomra le, hogy az öngyilkosságokat csak diákok követik el, mert nem bírják a nyomást… A valóság viszont ez, hogy minden réteget érint. A listán vezérigazgatók, élsportolók, énekesek és politikusok is vannak. Nem tudom hol indul el az egész, de az iskola jelenti szerintem az első stressz-folyamot egy ember életében. Most biztos magamból indulok ki, mert számomra stressz volt az alapiskola, a középiskola és az egyetemi évek is. Van aki ezt jó mókának élte meg, szerintem meg ez emberfüggő. Van akinek a katonai szolgálat volt élete legjobb mókája, más pedig annak köszönheti a legtöbb rossz emléket.
Létezik a világban egy PISA felmérésnek nevezett rendszer, amelyen keresztül kiderül, hogy mely országok oktatási rendszere a legsikeresebbek. „A PISA-felméréseken kiemelkedően sikeres országokban – mint Dél-Korea, Szingapúr és Finnország – közös, hogy az iskoláknak nagy pedagógiai szabadságot adnak, ugyanakkor szigorú külső ellenőrzési rendszert alkalmaznak. Figyelmet fordítanak a tanári pályára való bekerülésre, a pedagógusok felkészítésére, az oktatási intézmények fenntartására szánt forrásokat pedig nem engedik elfolyni más területekre.” (forrás: itt)
Ez így mind szép, de Dél-Koreában már gyermekkorban elindul a „Fighting!” nevelés, amely olyan versenyt teremt a nemzeten belül, hogy csodákra lesz képes. Elég megnézni a gazdaságot (félelmetes amit leműveltek idáig), vagy a sportot (ha körbenézünk, egyre több koreai focista szerződik le nagy csapatokhoz), de beszélhetünk akár a szórakoztató iparról is (előbb-utóbb úgyis mindenki valamilyen formában kapcsolatba kerül valami koreai zenével vagy filmmel). Az egész sötét oldala viszont az, hogy egyéni szinten is mindenki azt érzi, hogy el kell érnie egy bizonyos életszínvonalat. Engem sokkol az, hogy ha elmegyünk egy bevásárlóközpontba ott tényleg mindent lehet kapni, ami szemnek szájnak ingere. Nem a kínálattal van gond, hanem a felkeltett vágyakkal. Ezekért kell sokat dolgozni, mert „meg kell venni”. Persze ez minden országra igaz, de itt olyan mértékű sóvárgást látok a luxusmárkák és cikkek után, amilyet még sehol máshol.
Kérdés az, hogy valóban erről szól-e az élet? Azért tanulunk, hogy sokat keressünk és luxusban éljünk?
7 Responses to Mennyit kell tanulnia egy gyereknek?