Ki ismeri azt az érzést, amikor ott áll egy város közepén, ahol még soha azelőtt nem járt és fogalma sincs merre tovább? :-) Nos, én ezt éreztem Busanban (Puszan). Amit már Szöulban eldöntöttünk, hogy az első az lesz, hogy megkeressük a Japánba tartó hajónk kikötői terminálját, hogy másnap ne keveregjünk feleslegesen (vagy le ne késsük a hajót). A buszon kapott Busan térkép (ez is milyen figyelmesség már, hogy még erre is pénzt áldoznak) segítségével belőttük a geográfiai lokációnkat, így nem volt nehéz eldönteni, hogy melyik metrómegállóra is kell majd eljutnunk.
Busannal kapcsolatban engedtessék meg egy kis kritika. Egyrészt nincs mindenhol wifi, ami ugye nálam elsőszámú probléma (mert tájékozódni kell, meg szeretem látni azt is, hogy mi történik a blogban, mi újság Twitteren, Facebookon, Instagramon, szeretek checkolgatni Foursquare-en, stb.). Hiába találunk „iptime” nevezetű ingyenes kapcsolatot (ami Szöulban 100% hogy működik), az Busanban nem biztos, hogy ki is fog szolgálni minket. Őrület határa néha, hogy az ember ott áll maximális wifi jellel, de egy bit sem akar átcsorogni a telefonjára. :) Komolyan ha engem kínozni akar majd valaki, akkor adjon egy olyan wifi jelet, ami maximális minőséget biztosít, de tiltsa le a telefonom IMEI azonosítóját. :) Kínok, kínja. :)
A másik érdekes érzés, hogy az arcok teljesen másak, mint Szöulban. Nem tudom, hogy a közeli Japán hatása-e ez, de sok arcot kimondottan japánnak éreztem inkább mint koreainak. Lehet Busan már egy keverék emberekkel teli város és nem anyira tiszta a koreai vérvonal (már ha élhetek eme költői fogalmazással). Fiatalokat alig láttam az utcán, az idősek pedig furák voltak. Most itt nem a korukat szeretném kritizálni, nem erről van szó, csupán teljesen más arcvonásokhoz szoktam Szöulban. Nem hirdetem azt, hogy az ázsiai arcok szakértője lennék, bár a koreai és a japán vonásokat már minden probléma nélkül meg tudom különböztetni. Maradjunk annyiban, hogy Busanban már érződik a „közeli” japán hatás.
A metró egyébként kicsit fura, ismét Fukuokára emlékeztet, hogy miért azt ne kérdezze senki. Folyamatosan arra gondoltam, hogy Szöul nekem jobban bejön és hiányzik is. A kínt persze a hátamon cipelt lassan szétszakadni akaró hátizsák jelentette (hogy nem tudnak normális varrású táskákat gyártani) és akkor a kezemben cipelt sátor sem volt kedvemre. El is döntöttük, hogy a kikötő megállónál keresünkegy csomagmegőrzőt és bezárjuk a felesleges holmikat. Busan közlekedési rendszere a „Dynamic Busan” kártyarendszerre épül. Ettől függetlenül a T-Money kártyánkat is tudjuk használni a buszokon, metrón, persze azzal a feltétellel, hogy azokat nem tudjuk tölteni egyik megállóban sem (7-Eleven, GS25, CU, MiniStop hálózatok boltjaiban viszont ingyen és bérmentve megoldható).
A metróra várva megszólított minket egy nő, láthatóan inkább arab, mint ázsiai arca volt. Kérdezte honnan vagyunk. Mondom „Hungary”, erre „ő áááá Bulgari”, mondom „no, Hungary”, erre ő „ok, Bulgari”. Mindegy, feladtam, így lettem bolgár. :) Láthatóan közölni akarta, hogy ő pedig Pakisztánból jött. Időm nem volt ellőni egy poént, mondjuk, hogy azerbajdzsáni-e, mert minden áron reklámozott nekünk egy közeli strandot, amit szerinte meg kell néznünk. Mondtuk, hogy ok, erre eltűnt, legalábbis én nem emlékszem hova lett mikor beszálltunk a metróba. :)
A kikötő hajóállomás – metrómegálló egyik negatívumaként említeném, hogy pont ott nem volt csomagmegőrző, viszont egy hosszú folyosó bevásárló központként lett berendezve. Ez a folyosó, sőt alagút rendszer egy komoly szubkultúrát jelképezett a szememben. Mindenféle árus, főleg nyugdíjasok (és gondolom kényszervállalkozók) rengeteg dolgot igyekezett értékesíteni. A különféle ginszeng csodaszerektől kezdve a használt ruhán át, a zsebrádióig minden volt itt. A háttérben dáridó szerű koreai előadók énekeltek DVD-ről és ezek a silány minőségű zenék töltötték be az egész aluljárót. Ilyennek Kínát képezltem, de itt volt élőben mindez koreai kivitelben. A színek kavalkádjában megpróbáltam megtalálni a szépet, de mindig giccses dolgokon akadt meg a szemem és azon, hogy szegény nyugdíjasok megélhetése függ ezektől a kínos termékektől, miközben ők lehet a nap 18 órájában itt lenn élnek ebben a neonfény világítású aluljáróban.
Lassan átgyalogoltunk a másik metrómegállóba (azért tessék elképzelni, hogy ez mekkora távolság lehet), mire sikerült találnunk 1200 wonért (240 HUF) egy olyan szekrényt, amibe befért minden felesleges tárgyunk. Az csak másnap derült ki, hogy a szekrény nyitásához nem elég a kulcs (á, dehogy), újabb 1200 won-t kell bedobni. :) A sátoron és az összetekert polifóm pléden kívül én ruhákat is pakoltam a szekrénybe. Közben egy információs pultnál dolgozó idős bácsi aggódva tipródott körülöttünk, hogy „jaj ezeknek a fiatalakonak sikerüljön már ez a szekrényes dolog”. :) Aranyos volt és segítőkész. Megkérdezte, milyen hottentotta országból is jöttünk, és rohant beírni a feljegyzsései közé. Gondolom erről statisztikát kell vezetniük, vagy ez alapján kapják a fizetéstüket? Szerintem sosem tudom meg…
Pár kilóval könnyebben végre szabadabban mozog az ember, és tud már a részletekre is figyelni. Felfogtam, hogy Busanban vagyunk! :) Ez az egyik város a bakancslistámon, ahol járni akartam! :) Szöul után a második legnagyobb koreai város. Most itt vagyunk és nemsokára meglátjuk a tengert is! A sok épület miatt hihetetlennek hangzik, hogy itt van a tenger nem messze, de egy sarkon balra fordulunk és a kékség és a tipikus tengeri illatok (szagok?) azért gyorsan meggyőzik az embert. Még egy zebra (mikor lesz már zöld?) és már fotózzuk is a hajókat. :) Az élet apró örömei. Én ugyebár gyermekkorom legtöbb nyarát Bulgáriában töltöttem (persze ettől még a pakisztáni nőnek nincs igaza) ;-) és a tenger az része volt az életemnek. Busan kikötője épp ezért érdekes érzéseket hozott elő belőlem.
először azt hittem, hogy ezzel a kék csodahajóval utazunk majd, de mint kiderült a piros feliratú volt a miénk (aminek csak a fara látszik)
Először elmentünk egy repülőtéri hangulatú épületbe, amely pár alvó emberen kívül kihaltnak tűnt volna. Az információs táblákból egy idő után világossá vált, hogy ez egy belföldi személyszállításra szolgáló utas terminál. Körbejártuk a helyet és felfoghatatlan volt ez az üresség. Szabályosan állt a levegő mint a western filmek mexikói városkáiban. :) Pár ember aludt a széken és az információs, jegyárusító pultokban senki sem várta az utasokat. :)
A nemzetközi utas terminált végül a másik irányba találtuk meg. Eléggé kiesett a városból és sokat kellett gyalogolnunk, hogy megtaláljuk a helyet. Ezen belül már volt élet, de minden lassan történt. A vároteremben szinte nem volt senki és a jegyárusítás és információ is érdekesen volt megoldva. Nekünk a BEETLE nevezetű hajózási társasághoz kellett volna mennünk, de az teljesen zárva volt, viszont a foglalásunkat a konkurens iroda simán lekezelte. A hölgy még azt is megkérdezte, hogy ma akarunk-e utazni. Annyira fókuszáltam a holnapi indulásra, hogy eszembe sem jutott, hogy már aznap is mehettünk volna Japánba. Ez azért hiba volt, mert egy napot megspórolhattunk volna. Lényeg, hogy elküldött minket az irodai részlegbe kifizetni a jegyeket. Nagyon kínosan káoszos rendszer ez, aminél az ember 2-3 irodába is bemegy, mire kiderül, hogy hova is kell mennie. Végül a nagy labirintus közepén van egy íróasztalnál dolgozó hölgy (semmi felirat, csak egy asztal a többi között), akinél fizetni lehet. Elismervényt nem ad, sőt még a lenn nyomtatott papírt sem adja ki nekünk. o.O Laza ázsiai rendszer ez, ami a becsületen alapul, tehát meg sem fordul a fejemben már, hogy probléma lehet. Komolyan itt senki sem lop, csak azért aggódhatnék, hogy ne legyen valami rosszul könyvelve… de nem teszem. Úgy indultunk el erre az útra, hogy azt ígértem magamnak, hogy laza leszek mint a rigalánc. Amerre fúj a szél, arra hajlok majd.
A jegyeink Japánba és vissza, fejenként 90.000 wonba (17.000 HUF) kerültek, amelyek még nem tartalmazták az üzemanyagot és az adót (10.200 won / 2000 HUF). o.O Na itt egy nagy kérdőjel következik: MERT? Akkor mit fizettünk meg? A hajóhasználati díjat? Nem értem, komolyan. Hogy nem lehet ezt egybe számolni. Szegény utast ne szembesítsük már azzal, hogy mi mennyibe kerül, mert nem fogja érteni, hogy akko miért fizetett ekkora összegeket. A hajón mellesleg egy zsemlét sem dobnak az utas elé, ami azért homokszórásnak a szembe alapon elmenne. Nem mintha az 1 óra alatt enni akarnék, de szerintem nem jelentene sokat egy pohár víz, vagy kávé a hajón (Olaszországban legalább bort adtak – és most itt nem a „kapni akarok”-on van a lényeg, hanem azon, hogy nem érzem jól megszervezettnek a hajózási társaságok rendszerét). „A vámot és üzemanyagköltséget holnap a check-in alatt kell befizetni, és erre nincs mód hamarább.” – mondta a hölgy, aki nagyon kedves volt. Nyilván ő nem tehet a rendszer működéséről, csak teszi a dolgát.
Busanra, úgy érzem nem szántunk elegendő időt. Vagy lottóznunk kell ingyen jegyért máskor is, vagy vissza kell jönnünk még ide teljes áron, mivel van egy kis lelkiismeretfúrdalásom a városnézésünkkel kapcsolatban. Egyrészt a vízum lejárta miatt volt egyfajta nyomás mindkettőnkön, másrészt meg fáradtak voltunk a kilométeres gyaloglásoktól. Ha az ember nem ismer egy várost, nem tudja mi milyen messze van és a tömegközlekedés nem ismerete miatt inkább a gyaloglás mellett dönt.
Az egyik misszió teljesítve: jegyek kifizetve, tudjuk hova kell reggel visszajönni. Másik misszió: keresni kell egy koreai fürdőt (szaunát), ahol aludni lehet. Bármilyen fura is, de ez Koreában nem ciki. Láttam egy sorozatot is már, ahok a főszereplő hölgy nem akart hazamenni, mert a barátnőjének épp vendége volt, így inkább egy koreai fürdőben töltötte az éjszakát. Mi is egy ilyet kerestünk, de ez egy mási írás (ne menjünk előre). :) A fürdőbe nem akartunk mindjárt menni, mert volt elég időnk még, és onnan nem lehet ki-be mászkálni, ha az ember egyszer már bement. Sétáltunk a városban és kerestünk egy kávézót, ahol van wifi. Foursquaren 6.5 kilométer távolságban találtam csak egy ilyen fürdőt (Jjimjilbang), amit nem tartottam reálisnak, mivel a város közepében vagyunk. Lennie kell közelebb is.
menyasszonyi ruhák :)
Sétálgattunk a városban és mivel Melindának nem nagyon tetszett a fürdőben alvás gondolata (nyilván én már voltam ilyen helyen, ő pedig nem tudta mire számíthat), bementünk egy motelbe is. Egy nagyon szocis épületet kell elképzelni, ahol kétes alakok mászkálnak. Épp egy szobát takarítottak, ami nagyon OldBoy-os hangulatú volt, még akkor is ha fehérre voltak festve a falai. A portás fülig száj bácsi nem értette az alap szavakat sem. „2 személy, 1 éjszaka” – és mutatom, a kezeimmel az alvás nemzetközi jelét. :) „Olameyo?” azaz mennyibe kerül? – kérdeztem. Inkább felhívott egy számot és a fülemhez nyomta. Én persze ott is megkérdeztem angolul a hölgytől az infókat, aki felvilágosított, hogy ő nem ért semmit, mert ő a Busan-i információs vonal, és nem egy motel. Elmagyaráztam hát, hogy én itt egy motelben vagyok és nekem csak idenyomták a telefont, amin mindketten jót nevettünk. Elmondtam, hogy szállás kell és érdekelne az ár. A telefont visszaadtam a recepciósnak, akinek a válaszából értettem, hogy 40.000 won (8000 HUF), szóval mire a telefon visszakerült hozzám már felesleges volt meghallgatnom a fordítást.
Közben a háttérben érdekes események voltak kibontakozóban: a lépcsőn feljött egy fiatal srác és egy középkorú napszemüveges koreai nő. Meglehetősen furán festettek, főleg a nő a napszemüvegében, miközben ugyebár elég gyenge világítás volt ezen a kétes helyen. A portásnak mindketten lejattoltak és felmentek egy szobára. Na itt esett le, milyen helyen is vagyunk. :) Erre még rátett az is, hogy visszakaptam a telefont, amiből kiderült, hogy „j,a ha egy egész éjszakát maradunk, akkor 50.000 won-t kell fizetnünk”. Hát köszönöm 10 ezer forintot nem ér meg nekem egy kuplerájban alvás (oké nem ez a neve, hanem Love Motel). :) Sietve távoztunk is a helyről, mert nem volt kedvem az öreggel a továbbiakban jópofizni. Marad a tiszta fürdő, amit – majd én bebizonyítom Melindának, hogy megéri – alapon továbbra is követendő célnak tekintettem. :) Mellesleg ennyit a prűd Koreáról, jó? ;-)
Wifi-vadászat
Kerestük a kávézókat és ilyenkor mindkettőnkből előjön a wifi-vadász vér. :) A megfelelő kávézó kiválasztásához ugyanis sok információra van szükség. Tudom betegek vagyunk, de képzeljük el, hogy beülünk az első helyre, ami szembejön. Lehet nem is lesz wifi, ami a személyzetet nem sűrűn szokta érdekelni. Épp ezért az első dolog egy kávézó előtt, hogy megállunk és megkeressük a mobilunkon a wifi jelét. Ha van olyan hálózat is, aminek nevében benne van a kávézó neve is, az már 90%-os siker. Be lehet menni és megkérdezni a jelszót. A második pont, a töltési lehetőség. Egy mobil sosincs eléggé feltötve, mert mindig lezabálja az aksit. Ez a laptopokra hatványozottan igaz. Olyan asztalhoz kell ülni, ahol van konnektor is. Ennyire egyszerű lenne a dolog, de most már át is térnék a középhaladó wifi-vadász szintre. :) Attól, hogy egy koreai kávézónak van wifi-je még nem biztos, hogy te azt használni fogod tudni. Vegyük például a Koreában fellegekig magasztalt Paris Baguette cukrászda hálózatot. Itt a wifi szórásra az egyik mobilszolgátatóval szerződtek le. Wifi jel van, de ha nincs szerződésed az Olleh céggel, akkor felejetős az egész. Így kávéztunk egyszer nagyon drágán Paris Baguette-éknál internet nélkül, miközben nekem időre kellett egy netes munkát leadnom, és ebből kifolyólag kapartam is a falat rendesen. Így „lopja ki” magát egyes márka piciny szívemből, persze ők ezt sosem fogják megérteni. Figyelni kell a kirakaton elhelyezett wifi logót is, mert ha szolgáltatóval szerződött kávézóról van szó, akkor mi tovább kell állni. Ennyi!
Barangolásunk során, azt kell mondanom, hogy Busanban nincs első helyen az, hogy ha te kávézót üzemeltetsz, akkor fizess elő internetre és rakj ki egy routert a szekrény tetejére. Ezt szomorúan konstatálva, azért lett egy sarki kávézó, ahol minden feltétel adott volt az internet elérésre. Ez itt a reklám helye (bár nem tudom ki fog erre tévedni, bár hátha): Espresso Monarca – nagyon kedves hölgy a menedzser, aki a kávénk mellé, még egy kis adag koreai fagyikejhet is ajándékozott (alul tej, felette darált jég, amire édes ízű babot tesznek – érdekes édesség, amiért szerintem nem sok magyar rajongana. Nekem bejön, Melindának kevésbé.) A hölgy fia Angliában tanul és mutatott is fotókat a srácról. Sokat kérdezősködött Magyarországról és meg is mutattam neki a térképen hol is helyezkedik el. Elkértem a címét és, hogy küldjünk neki egy képeslapot (ha hazérünk? – mondjuk ez képzavar, de csak hazajutok valaha még ebben az életben) :-)
Melinda kapott egy festményes füzetet is (a hölgy bátyja ugyanis festő és volt egy kiállítása). Nem utolsó sorban pedig elmagyarázta hogyan jutunk el a legjobb korea fürdőbe. Még fel is hívta nekünk a helyet, hogy ott aludhatunk-e stb. Megtudtuk melyik busszal jutunk el oda és írt egy cetlit, amit a buszosnak kell mutatnunk. :) Kell ennél több? Nagyon kedves volt az egész kávézós ottlétünk és tényleg a vendéglátóiparnak erről kéne szólnia (persze az ajándékokat senki sem várta el).
sweet potato latte
Gyorsan ettünk valamit a sarki GS25-ben (egyébként ez a kedvenc márkám, ha a kisbolt hálózatokról van szó) és felszálltunk a 26-os buszra. Ez most úgy hangozhat, mintha busani lakos lennék. :) A buszsofőr egy olyan vagány idős muki volt, hogy ott szólt nekünk, hogy szálljunk le, ahol nem kellett volna. Mi szót fogadtunk, és egy strandon találtuk magunkat. :) Nagyon szép volt ez a strand és annyit fotóztunk, hogy el is felejtettük, hogy mit is kéne keresnünk. A strandi séta után meg is kérdeztem több helyen (mert nem létezik, hogy a buszsofőr szemét legyen) :) hogy hol is van az általunk keresett fürdő, de mindenki azt mondta, hogy hát az visszafelé van és elég messze. Gyalog ne menjünk. A 96-os busz odamegy. :-) Azt tudni kell, hogy a busz Busanban 1080 won-t von le minden felszállásnál. Ez csupán 216 HUF, de akkor sem örülök, hogy ide-oda utazgatunk, amikor nem ez volt a fő cél. Legalább láttuk a strandot. „Gabriel, emlékezz légy laza!” Busan strand része meglehetősen mediterrán hangulatot sugároz, amire rátesznek még a part menti szállodák és éttermek is.
Felszálltunk hát a 96-os buszra, de ez már egy másik történet. :)
13 Responses to Csavargás Busanban, kínos helyzetek, wifi-vadászat