Mondanom sem kell, hogy a mindennapjaim bizonyos részét az Észak-Koreával kapcsolatos cikkek, hírek, történetek olvasásával töltöm. Valahogy rákattantam a témára, és szinte már hobbi szintre fejlődött az érdeklődés. Tény, hogy felfoghatatlan az egész. Van egy nép, aki egy határral ketté lett választva. Testvérek és volt idő, hogy egymást ölték. Az egyik filmben volt egy jelenet, ahol a déli katona felvette egy északi ellenség egyenruháját, hogy beférkőzhessen az ellenség soraiba. A beszédéről, sőt semmiről sem ismerték meg, csak a bakancsa árulta el. Na ez milyen már? Számomra felfoghatatlan.
Nyilván a mi gondolkodásunkkal divat északot utálni, és délt éltetni, de sosem tudhatjuk az emberi léleknek mi a jó. Nem egy embert tudok mondani, aki nosztalgiázik a 70-es, 80-as évek szocialista rendszerébe, mert ott az ember helyett gondolkoztak, döntöttek és gondoskodtak róla. Konkrétan a volt szocialista országok épp ennek a levét isszák meg, amikor a lakosaik elveszítik a talajt a lábuk alól… hiszen igazából a gondoskodást veszítik el. A kapitalizmus szépen csillog, de nagyon hideg tud lenni, ha ez ember nem tudja megoldani az életét. Hogy most a képzettség, a karrier, vagy az ügyeskedés a lényeg, ebbe most ne menjünk bele.
Komolyan mondom, ez a hónap… :) Ugyebár tegnap írtam az új tevékenységről, amely a napi közel 12 óra adománygyűjtésről szól. Minden nap nem fog menni, mert lehet én egy nyápic európai vagyok, de heti 6 napot nem fog menni (a többieknek igen, pl. az egyik szerzetes srác befejezte a fogadalmát, és most már ezt csinálja „főállásban”, már nő a haja, stb.). Amúgyis, 2 nap kimaradt a blogból és már jöttek a reklamációk, hogy miért nem írok. Szóval részemről a heti 6 nap nem fér bele, de azért 2-3 nem fog problémát okozni. Majd úgy szervezem az életem, hogy írni is tudjak, meg ugye pénzt keresni is (mert itt most csak konkrétan reggelit kapunk és a többit nekem kell megoldanom).
Kicsi a világ, de komolyan. Most mekkora esélye van annak, hogy két magyar véletlenül találkozzon Szöulban? Nem vagyunk itt tömegesen. Szerintem ha megnéznénk a statisztikákat lesnénk mi is.
Tegnap ülünk a pizzériában és az Mnet csatornán épp a koreai, japán és kínai zenei listákat mutatták be. 2NE1 „I love you” felfele mászik, ami símogatja a lelkemet, bár PSY akiről még írni akarok most előjött egy új számmal, amely második helyre taszította a csajokat. Nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy én kínai könnyűzenei listát még életemben nem láttam. :)
Tegnap ugyebár megkérdeztem 
A tegnapi A koreai nyelv nehéz! című írás után itt az ideje, hogy átessünk a ló túlsó oldalára is. Aki megtanulja a hangult, azaz a koreai írást és elkezdi kibogozni a feliratokat, előbb utóbb vigyorogva fog közlekedni az utcán. Olyan poénokat élünk át, hogy ezt elmesélni koreainak nem lehet, mert ugyebár neki nem vicces. Így mondják és kész, ennyi… no de aki tud angolul és utána kezd el koreaiul tanulni, az jókat fog derülni a mindennapokon.
A cím, csak a hatáskeltést szolgálja :-), de azért azoknak akik tanulják a koreai nyelvet és azoknak is akik nem ajánlom ezt az írást. A konfuciusi tanítások eredményeképp (lehet, hogy tévedek, csak erre tudok tippelni), a koreai nyelv egészen 6 féle (sokkoló nem?) tiszteletadási szintet (azt sem tudom hogy nevezzem a tegezés, magázás szintjeit) különböztet meg. A magyarral összehasonlítva ez igencsak „húbakker” kategória.
Néha kár leírni valamit ha azt előttünk már más szavakba öntötte. Szerintem zseniális az egész írás.
A 
Néha megnézem az oldal látogatottságát és látom persze azt is, hogy melyik témát olvasták el a legtöbben és mi az ami annyira nem volt érdekes. Persze minden relatív, hiszen erről szól a világunk, de akkor is én azt látom (és hozzászólásban javítsatok ki ha tévedek), hogy ha elmélkedős írást írok, ami nem is közvetlenül Koreával kapcsolatos, megugrik az olvasók száma. A blog viszont Ázsiáról (konkrétan Koreáról, mert most itt vagyok) szól, ezért néha igencsak nézek, hogy akkor milyen irányt is kellene választani.