Már az elején kikötöm, hogy rossz az aki rosszra gondol. Nem a hazafiasság ellen fogok most szólni, csak az ellen a kijelentés ellen, hogy „ez a hazám, itt születtem, itt kell meghalnom”. Szerintem ez az állítás egyenesen nem érvényes (sosem volt az, de ez más kérdés). Egyenesen negatív, mert a halált árnyékolja elő, és aki normális nem tervezi a halált, hanem az életre fókuszál. Nem azt mondom, hogy legyünk mérhetetlenül naivak, de miért kell a negatívumokra fókuszálni?
A 21. században élünk, és tetszik vagy nem, a világ megváltozott. Nincsenek szabályok. Az EU-n belül ráadásul „büntetés” mentesen tudunk lakni, csak lehetőség, vagy pénz kell hozzá (a pénzt direkt írtam a második helyre, mert nem ez a lényeg, még akkor is ha nagyon sokan anyagiak tekintetében vizsgálják meg az utazás / elköltözés lehetőségét). A világ többi részén már nehezebb. A turista-vízum sok helyen csak 90 napra érvényes és utána tenni kell valamit. A Thaiföldön élők rendszeresen kiutaznak a határon túlra és hosszabbítanak, szóval mindent meg lehet oldani… Az országban ráadásul tudnak is erről és nem tesznek semmit sem ellene, mert minden egyes vízum kiváltása újabb dollárokat hoz az államkasszába. Lényeg, hogy megoldás mindenre van.
Ajj, kimaradt a tegnapi nap, így vétettem a saját szabályom ellen miszerint napi 1 cikket mindenképp kisajtolok magamból. Tegnap minden bajom volt, mert még tart a Jejuról hazahozott izomláz és a nyakam is mindig begörcsölt mikor gép elé ültem. Ezzel persze senkit nem akarok untatni, csak olyan jó meggyónni a dolgot. :)
Szöul egyik híres városrészét (több is van, ezért konkrét belvárost én nem is tudok megnevezni, mert itt sok belváros van) Itaewon-t nem szeretném kihagyni a palettáról. Többször jártam itt és bennem kevésbé hagyott nyomot. Aki Iteawonról lelkes cikket szeretne olvasni, ajánlom Mira blogját (forrás a videó alatt a cikk végén).
Július 27-én volt ugyebár a koreai háború 59.-ik évfordulója. Az eseményről a nemzetközi sajtó annyira nem is emlékezett meg (evégre az 59 az nem kerek szám), viszont Dél-Korea nem felejtette el. Több hírportál is fotókat közölt a háborúról. Érdekes volt látni olyan képeket Szöulról, ahol szinte szó szerint a porral egyenlő a város nagy része. Erre most meg itt áll egy mega város, amely a maga modernségével cseppet sem emlékeztet a múlt borzalmaira. Szöulba trendi járni. Júliusban 1 millió turista jött Koreába.
Az egyik hétvégén épp a Cheonggyecheon patak környékén sétálgattunk (Mónika, Melinda és én), amikor egy diáklány odajött hozzánk (ez elég gyakori Szöulban, mert mindenki külföldieket akar interjúztatni egy iskolai projekt keretén belül), hogy nem vennénk-e részt egy interjúban. Én már nem egy ilyenben nyilatkoztam (én és a dadogásom, haha) :) de azért most megkérdeztem mi is lesz a mai téma. :)
Épp a napokban gondolkoztam azon, hogy pár éve még a pálcika használata is egy „aztamindenit, ezt meg kell tanulni” féle kategória volt. Aztán még otthon párszor ettem vele, sőt még kínai étteremben is rákényszerítettem magam a használatára… aminek a vége az lett, hogy nem kezdőként jöttem ki Koreába.
A 
Nem tudom ki hogy van vele, de aki járt (élt) mér külföldön, az előbb utóbb látott olyan dolgokat, amiket legszívesebben hazahozott volna és adaptált volna otthon. Nem csak háztartásra gondolok, hanem általános közterületi dolgokra, társadalmi megoldásokra, szolgáltatásokra. Ilyenkor persze az otthoniak csak legyintenek, mert nem jártak ott, nem látták, nem villanyozódtak úgy fel… nem az ő élményeik, így nem is lehet emocionális töltete számukra az információnak.
Holnap ilyenkor már Jeju-n leszünk, mert szöuli idő szerint holnap 10:40-kor a