Doha egy külön fejezetet érdemel, de nem akarok róla sokat írni. Doha Katar légikikötője. A Quatar légitársaság mekkája. Mekkáról jut eszembe, hogy a gépeken található interaktív térképeken mindent Mekkához képest mérnek. Van egy olyan opció is, hogy a térkép-nézetek bizonyos időközönként változnak. A magasságunk 10.000 méter, kinn -54 fok van, 800 km/h sebességgel repülünk, még 1 óra 15 perc van a leszállásig stb. Ezen túl viszont mindig beugrik egy képernyő, amelynek lényege, hogy „ja és ha nem tudnád Mekka most 1548 km-re van tőlünk”. Számomra ez vicces, de hát ez része a kultúrának. Része az is, hogy a pilóta arabul kezd el beszélni, csak utána jöhet az angol, de hát az ő légitársaságuk, ők döntik el milyen zene legyen felszállás előtt, leszállás után stb. Ettől függetlenül Mekka mindig megjelenik a monitoron. Kedvenc beállításom, amikor kép a képben funkcióval az aktuális film alatt is láthatóak a térképnézetek. Kell ennél több?
Dohára visszatérve, már landoláskor a sötétben is feltűnt, hogy a kifutópályák homokra épültek. Először a gépen éltem meg azt az érzést, hogy végre az egyik személyes célkitűzésemet elértem, ugyanis még sosem voltam Európán kívül (lehet ezért is érezhetem azt, hogy Európa már nem tud érdekeset mutatni – persze mindig van érdekes, de most már az egzotikum ami jobban le tud nyűgözni – élmények meg kellenek, elvégre a több mint 13+ év munkaviszonyom után már elegem volt abból, hogy csak álmodozom és nem emelem fel a seggem, hogy tegyek is valamit). Európán kívül lenni tudom nem nagy dolog (egyeseknek), hiszen én is mehettem volna Tunéziába, de nem használtam ki a lehetőséget, de akkor is más egy Emirátusok szerű helyen tudni magát az embernek és más Ázsia határába átlépni majd vissza. Egy életet természetesen le lehet élni egy országon belül is. Apai ágon a nagymamám úgy halt meg, hogy sosem látta a tengert, pedig én el szerettem volna vinni, csak későn lettem felnőtt, hogy ezt megadhattam volna neki.
Vissza Dohára. Minden szervezett, a géppark pedig félelmetes. A brandingre nagyon odafigyel ez a cég. Mindenhol logók, a beszállókártyák rendszere logisztika alapján van felépítve (ha sárga a kártyád akkor te átszálló utas vagy és a sárga utat kell követned, stb.). A gépről egyébként buszok vittek bennünket a reptér épületébe. Az út a reptér méretei miatt felért egy Ferenciek-Keleti pályaudvaros úttal.
A Quatarról pár éve tudok csak, de azt elég intenzíven. Irtó sok pénzt belenyomtak a marketingbe és a márkaépítésbe, főleg online felületeket használva. Szerintem megérte!
A reptéren is minden rendezett és szervezett, nem lehet eltéveszteni az irányt. A kézipoggyászok átvilágításánál a személyzet kedves (legalábbis velem az volt). Ha nagyon idétlen bolyongós fejet vág az ember, akkor mindjárt ott egy Quataros hölgy aki segít. Én csak kíváncsiságból is nem akartam a tömeget követni és megkérdeztem egy hölgyet, hogy Szöulba melyik kapuhoz is kell mennem. Mosolygott és megmutatta és tetszett neki az egész, mert nem felejtette el hozzátenni, hogy ő is szöuli (ez a formám, folyton koreaiakba botlom). :-)
Doha reptér előtt már rájöttem, hogy valami nem ok, az iPhone töltőkábelét otthon hagytam és ez nélkül se fotó, se haza e-mailezés (élek-halok-mivan? stb.). Dohán persze a vámmentes zónában azonnal volt egy telefonos stand (nagy 4S és iPad kínálat, stb.). Persze külön kábel nem volt, ezért rámtukmáltak egy univerzális világutazós USB töltőt (ami be kell valljam ötletesebb is mint az Apple világutazó csomagja – persze utóbbi inkább a gépemhez lesz jó), amelynek része volt a 20 centis kábel is. A kábel rövidsége miatt kész kínlódás tölteni a telót, de több is veszett Mohácsnál, megvettem és most már nem siránkozom (na jó néha eszembe jut, hogy mekkora barom vagyok, hogy most otthon ott figyel 3 töltőkábel én meg 40 USD-t kiperkáltam itt ezeknek). Ha ez Skype lenne akkor ide tennén a (headbang) emotikont.
Doha valójában egy bazi nagy töltőállomás. Mindenki laptopot, mobilt tölt. Az emberek, fiatalok-idősek, ülnek / fekszenek a földön egy-egy konnektor mellett és töltik a cuccaikat. Nem nagyon akartam fotózni, de egy Boston BigPicture stílusú fotó-riportot simán megérne ez a téma. :) Fekszik a szőke angol, de az arab bácsi is, aki gondolom épp sms-ezik a családjának, stb. Vicces, de közben ráébreszt arra, hogy digitális neo-nomádnak lenne marha jó érzés. :)
Itt végre volt wifi is (igaz kicsit gyenge, mert a Google+ nem akart betölteni, de az Instagram, Facebook, Twitter, és e-mail, no meg az iMessage üzeneteket flottul megkaptam. Isten áldja azt az embert aki az iMessage-et kitalálta, pontosabban aki lenyúlta a fejlesztő ölteté és beleépítette az OSX-be. Bárhol legyen ingyen írok haza „sms”-t, csak legyen wifi. Gyorsabb az e-mailnél és azt is látom ha a másik fél már gépeli a választ. Dohán sikerült feltöltenem a mobilt és ez meglehetően nagy elégedettséggel töltött el. A gépen ugyanis nem tudtam volna mivel tölteni (notebook használatát nem engedik, amit nem is értek) és Szöulba érkezve azt sem tudtam voltna hazaüzenni, hogy élek és nem irányítottak vissza (melyik géppel érkezem stb. :-)).