browser icon
You are using an insecure version of your web browser. Please update your browser!
Using an outdated browser makes your computer unsafe. For a safer, faster, more enjoyable user experience, please update your browser today or try a newer browser.

Önkénteskedés Jeju-n, Seogwipo

Posted by on 2012-08-20

A nagy izgalom ebben a munkában amiben mi részt veszünk az, hogy tulajdonképpen sosem tudom mi következik. Nekem van egy hülye tulajdonságom, ami már beleégett a személyiségembe: utálom ha sokáig ugyanazt a dolgot kell csinálnom. Nem, nem azt mondom, hogy a monoton dolgokat (pl. gyártószalag melletti munka) nem tudnám élvezni… Ezek előnye, hogy lekapcsolják az agyat és akkor az ember maga lehet (miközben dolgozik). Ettől függetlenül élvezem a változást és a napi történéseket.

Egyszerűen arról van szó, hogy a mindennapi tevékenységek rutinja droidot tud csinálni az emberből. Nem tudom mi a jobb ha valaki felfogja, hogy nem jó ahogy él, vagy ha nem fogja fel (és talán boldog is abban)… A Matrix című filmben a kék vagy a piros kapszula választása elég érdekes témát feszeget. Az a jó nekem ha nem tudok a rendszer működéséről és viszonylag boldog vagyok, vagy az ha belelátok és boldogtalan leszek, de egyben igazságban fogok élni?

A reggel nagyon túlvilágiasan indult. Megvan az a fajta ébredés, mikor az ember felébred és azt sem tudja hol van? Ilyenkor kell az agynak pár tizedmásodperc, hogy visszatérjen a lefekvés előtti eseményekhez. Oké, megvan. Jeju-n vagyok a Zen Village nevezetű hely meditációs termében X darab férfitársammal, akik szintén most ébredeznek. A szerzetesek és egyes lelkes egyének meditációval kezdik a reggelt. A levegő áll, viszonylag csend van. Az egyedüli ablakokkal borított falon, amely a tengerre néz vakítóan süt be az épp felkelő nap. Kellemetlenül vakít a fény, amely hófehér. Nem is lehet normális képet készíteni az egész jelenetről. Csak ennyit sikerül:

Odamegyek az ablakhoz, hátha a gép fókuszán segít valamit a nagy fény és valami ilyesmit sikerül lőnöm. A sok kábelt leszámítva fantasztikus a látvány:

Pálmafák és a háttérben egy feltűnő természeti képződmény, amelyet mindenki meg akar mutatni nekem. Amit tudni lehet róla az, hogy az UNESCO pár éve felvette a Világörökség listájába. Ez a Seongsan Ilchulbong Orom, vagy magyarul a Napkelte Csúcs. (Erről még a napokban bővebben fogok írni.)


Zen Village, Jeju, South-Korea nagyobb térképen való megjelenítése

A szállásunk a legjobb helyen van, hiszen a sziget keleti partjának két látványossága az U sziget (U-do) és a már említett csúcs szinte egyenlő távolságban van a tőlünk.

U-do

Napkelte csúcs

Visszamegyek a kávézóba. Gyors reggeli (amely annyi hozzávalóból áll, hogy a fele is sok) elfogyasztása után még “dobok” egy instant kávét majd irány a megbeszélés (ugyanabban a teremben ahol aludtunk, csak közben már a padló újra felporszívózva és kitakarítva). Csoportokba osztanak minket. Én John csoportjába kerülök (aki egy hosszú ideje itt tanuló kolumbiai jófej srác), Melinda pedig John egyetemi szobatársának a csoportjába kerül. Ha jól tudom ő egy vietnami srác, aki jó ha egy hónapja tud az alapítványról. A miérteket már fel sem teszem, de nem véletlen, hogy nem hagynak egy csoportban minket. Ez valami tudatos szétválasztó politika. Szerintem sokaknak itt szemet szúr az, hogy mi egy pár vagyunk, miközben más párok (házaspárok is) egymástól szinte külön közösségi életet élnek. De mondom, már nem kérdezek… csak viszonyulok. :) Megkapom a pólómat:

Kiderül, hogy önkéntes munkára leszünk beosztva és már kezdem érteni miért is mondták egyesek, hogy Jeju-n nem sok szabadidőnk lesz. :) Közben új leosztás érkezik. Én, Melinda és még sokan mások (Melinda két új thai szobatársa is) workshopra megyünk. Amolyan képzésre, amit én kirándulásnak fordítanék inkább mintsem interaktív tanfolyamnak. :P Lényeg, hogy szeretem a workshopokat, mert azok itt mókát jelentenek. :) Aztán újra megváltozik a leosztás, mégsem megyünk workshopra (ami mint kiderül a közeli U-szigetre szólt volna). Mindenki önkénteskedik, vissza az eredeti verzióhoz. Már nem csodálkozom. Némán tűrök és ebben most nincs semmi szarkazmus. Az itteni élet megtanított nem keresni a kényelmet, odafigyelni másokra (akkor is ha ők rám nem) és viselni a gyorsan változó feladat-leosztásokat (akkor is ha az új feladatokat sokszor hamarább megtudom mint a csapatom vezetője), majd türelemmel újra végighallgatni azok lényegét.

A lényeg, hogy mindig vannak szép részletek. Ha épp feladatot is kap az ember mindig vannak percek, amikor lehet fotózni, megfigyelni valamit csodálni a tájat, vagy épp lefotózni egy pálmafát, amit azért valljunk be nem mindennap lát az ember élőben:

Aztán egy idő után rájössz, hogy sohasem annyira forró a kása… mindig vannak plusz idők, amikor még egy tusolást is be lehet iktatni, mert komolyan nem történik semmi. Buszokra várunk, vagy furgonokra, amelyek elszállítanak minket valahova.

A csoportunkba mint később kiderül koreai diákok és japán hölgyek is kerülnek. Utóbbiak sokat mosolyognak, de kevesebbet tudnak koreaiul mint én. A japán CHARMing-tól jöttek át (ami egyébként Oszakában van).

Kiderül, hogy mi gyalog megyünk a buszmegállóig ahonnan a sziget déli részén található Seogwipo városába mozdulunk át busszal. Na de előtte még kell egy echte koreai “Fighting!” fotó is. :) Ez nélkül egy tapodtat nem megyünk. :) (koreai-japán-kolumbiai-magyar “válogatott”) :)

A buszmegálló már ismert hely számomra, hiszen oda érkeztünk az előző nap. A Zen Village mögötti utcák (leaszfaltozott földutak) eléggé káoszosnak tűnhetnek az ide elsőként látogatók számára.

Van is bolyongás elég, amit nem értek, mert én tudom az utat, de a csoport valahogy a helyieknek jobban hisz. :) Én már csak mosolygok és élvezem a fotózható dolgokat. Ilyen például a tintahal szárítási folyamata. Mondanám, hogy szegények, de azért kaptuk az élőlényeket, hogy táplálékul szolgáljanak nem? :)

Ha tudnátok, hogy ez sör mellé milyen finom nasi. :)

A sziget érdekessége egyébként, hogy mindenhol a vulkanikus kőzetet használják fel építőanyagként. Ebből vannak a kerítések, de a házak is. Hihetetlen!

Közben láttam egy ilyen röhögős jófej koreai kutyát is. Ebben az országban ebből a fajtából látni a legtöbbet:

Ide készülünk:


Nagyobb térképre váltás

Az egész szigetek a járda / bicikliút nagyon komolyan ki van építve:

A busz nem nagyon bírt jönni, ezért volt idő fotózásra: Yogri és Yongszu (Kerekecske-gombocska videóból már ismerhetitek) :)

Felszállunk a buszra. Nagyon meleg van és magas a páratartalom is. Csak később fogom fel, hogy a buszok itt a szigete körbejárva (a part mentén) közlekednek, tehát nagyon hosszú ideig fogunk mi buszozni. Voltunk páran na :) Itt épp John-al mutogatjuk, hogy mennyire szép idő van. :DDD

A buszmegálló a “préri” közepén volt. :)

A buszon szerencsére klíma van és akad látnivaló is. Végre közelebbről láthatom a Napkelte csúcsot:

Később egy snitt következik, ugyanis elalszom a buszon. Seogwipo előtt valahogy a tudatalattim felébreszt és érdeklődve kémleli az buszon kívül mozgó tájat. Néha az olasz vidéki autókázásra emlékeztet minden. Annyira mediterrán ez a sziget, hogy hihetetlen, hogy Koreában vagyunk még mindig. Minden sokkal déliesebb. Érthető, hogy a koreaiak nagy része miért tekint rajongással erre a szigetre.

Megérkezünk Seogwipo-ba (aminek a nevét persze csak onnan tudom meg, hogy Foursquaren keresek valami támpontot). A központ tulajdonképpen egy nagyon nagy körforgalom (mondom én hogy Olaszország) :) Az út szélén pálmafák, hőség… szeretni való egy hely, komolyan. :)

… és most itt be kell fejeznem, mert a képeket nézve nem fér bele egy írásba az egész nap.

folyt. köv. (holnap) ;-)

One Response to Önkénteskedés Jeju-n, Seogwipo

  1. Gyémánt Tímea

    Ez akita inu lenne??szép kutya fajta:-)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.